A rendőrség már nyomoz a maszkos őrült ügyében, de nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy elkapják. Semmit sem tudnak róla, ahogy mi sem. Még az arcát sem láttuk, a hangját sem hallottuk. Teljesen tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érzem magam. Négy nap telt el azóta, hogy Harry és én elbújtunk előle a pincében. Azóta sem tudok aludni esténként, mert ahogy behunyom a szemem, azonnal azt az ijesztő maszkot látom magam előtt, és úgy érzem, megint ott ólálkodik a közelünkben. Még aznap este, miután a rendőrség elment, Harry kijelentette, hogy náluk fogok lakni, amíg nem vagyunk biztonságban. Segített összepakolni a cuccaim, miközben elmeséltük az aggódó Liamnek, Louisnak és Zaynnek, hogy mi történt pontosan. Szerencsére amikor megkapták az üzenetem, mindannyian hívták a rendőrséget és ők is azonnal autóba pattantak, hogy a házamhoz siessenek. Zayn odalépett mellém és kivette a pulcsikat a kezemből, mert látta, hogy még mindig mennyire remegett mindenem.
- Majd én összepakolok helyetted, ülj le addig, jó? - mondta, én pedig hálásan pislogtam rá.
- Köszönöm.
A Harry és Louis lakásához tartó út közben végig csendesen ültem az autóban és bámultam az éjszakába burkolódzó várost. Ez az egész utóbbi időszak olyan volt, mint egy rémálom. Mintha nem is velünk történne, mintha valaki más életét figyelném egy filmen keresztül. Sosem hittem volna, hogy egyszer ettől kell majd rettegnünk: egy késsel masírozó, maszkos pszichopatától, aki kitudja miért, de a elakar tenni minket láb alól. Aznap éjjel mind az öten Harryék lakásán maradtunk, bezártunk minden ajtót és ablakot és az ágyon meg a kapanékon lustálkodva beszélgettünk. Louis a konyhába indult, hogy teát készítsen nekünk, de úgy döntöttem, hogy inkább elkísérem. Az utóbbi napok tanulsága szerint még a konyhában sem volt biztonságban egyikünk sem. A többiek addig a szobában maradtak és bekapcsolták a TV-t.
- Segíthetek valamit? - fordultam Louishoz, amikor már a konyhában álltunk.
- Nem, csak ülj le és próbálj megnyugodni - mosolygott rám, mire ellenkezni kezdtem.
- Inkább segítenék, úgy érzem muszáj csinálnom valamit, különben megőrülök.
Végül Louis megkért, hogy addig vegyek ki valami nasit a szekrényből, és öntsem ki egy tálba. Így is tettem, de sajnos mire Louis elkészült a teával, a nasis tál már üresen árválkodott a konyhaasztalon, ami mellé leültem.
- Bocsi - szóltam lesütött szemekkel - ha ideges vagyok, mégtöbbet eszek.
- Ne akard magad bemutatni nekem, ismerlek már. Ezért is kértelek meg. Tudtam, hogy befalod az egészet és reméltem, hogy attól kicsit majd sikerül megnyugodnod - nevetett Louis.
Elmosolyodtam, ő pedig elővett egy újabb zacskó chipset, és kiöntötte a tálba.
- Gyere, vigyük be a srácoknak a teájukat. Miközben mindenki a kezében tartott bögréből szürcsölgette a teát és közben beszélgettünk, sikerült valamennyire megnyugodnom. Végignéztem a fiúkon és melegség áradt szét a szívemben. Itt vagyok velük. Mindannyian itt vagyunk. Vigyázunk egymásra. Olyanok vagyunk, mint egy igazi család. El sem tudnám nélkülük képzelni az életem. Ők a támaszaim, amikor kicsúszik a talaj a lábam alól. Ők csalnak mosolyt az arcomra, amikor a sírás kerülget. Ők ölelnek át, ha magányos vagyok. Ők állnak ki mellettem, amikor mindenki más ellenem van. Ők azok, akikről biztosra tudom, hogy képesek lennének megvédeni engem akár az életük árán is. Napok óta nem volt efféle biztonságérzetem. Úgy gondoltam, ha öten vagyunk, talán nem támad ránk az a valaki. Öten csak megtudjuk védeni egymást és magunkat, na meg a biztonsági őrök is itt vannak és egy rendőrt is kirendeltek a ház elé, hogy figyelje a környéket. Miután ágyba bújtunk, azért még mindig nehezen sikerült lehunynom a szemem. A mellettem fekvő Zayn észrevette, hogy a plafont bámulom, mert nem tudok elaludni.
- Gyere, itt vagyok és vigyázok rád Oshawott. Nem lesz baj! - mondta és átölelt.
Csupán néhány perc kellett hozzá, és már el is nyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése