16. Fejezet: Sehol sem biztonságos

Mikor reggel kinyitottam a szemem, egy kis ajándékdobozt pillantottam meg magam mellett a párnán. Ülő helyzetbe tornáztam magam, ásítottam egy nagyot és kidörzsöltem szememből az álmom maradványait. Hajnal volt már, mire sikerült elaludnom, aztán bizonyos időközönként mindig felkeltem, mert álmomban újra és újra abban a rémisztő pincében találtam magam. A kezembe vettem a kis csomagot és körbe néztem a szobában. Egymagam voltam. Gyanakodva tanulmányozni kezdtem a dobozt. Mi van, ha attól az elmebetegtől jött? Muszáj kinyitnom, hogy megtudjam.

Felbontottam a szalagot és mielőtt belenéztem azért fohászkodtam, hogy ne egy emberi ujj, vagy ahhoz hasonló morbid meglepetés legyen benne. Hatalmas megkönnyebbülésemre nem az volt, csak egy darab papírfecni, amin annyi állt, hogy "Várlak a kedvenc helyeden - Zayn". Természetesen tudtam, hogy a Nando's-ra gondolt. Szórakozottan letettem a dobozt az ágyra és akkor megcsillant benne valami, amit elsőre nem vettem észre a papírfecni miatt. Fejjel lefelé fordítottam a csomagot és egy karkötő pottyant ki belőle a párnára. A kezembe vettem, hogy alaposabban megnézzem. Az Oshawott szó volt ráírva. Elmosolyodtam és minden problémámról megfeledkezve elindultam a fürdőszobába. Letusoltam, aztán a konyhába vettem az irányt, hogy fogmosás előtt még igyak egy bögre forró csokoládét. Harry a konyhapultnál állt fekete pólóban és boxeralsóban; épp péksüteményeket pakolt egy tányérra, majd tejet öntött hozzá.

- Jó reggelt, N - pillantott fel álmos képpel.

- Neked is. Azokat kinek szánod? - kíváncsiskodtam a süteményeket bámulva.

- Neked és magamnak.

- És a többiek?

- Louis az előbb indult el a barátnőjéhez, Liam vele ment egy darabig, ő a családját látogatja meg. Csak holnapután jön vissza. Szerintem ott nagyobb biztonságban van, mint itt.

- És Zayn? - közben lekaptam egy péksütit az egyik tányérról és nagyokat ásítva ledobtam magam az asztal körül álló székek egyikére.

- Ő korán reggel elment. Azt mondta, veled fog találkozni.

- Igen, hagyott egy cetlit, hogy ha felkeltem menjek a Nando's-ba. Lehet, hogy már órák óta vár? De akkor miért nem ébresztett fel, mikor elment?

- Végre sikerült elaludnod, biztos nem akart felkelteni - vélekedett Harry.

- Mindegy, gyorsan reggelizek aztán rohanok is - mondtam és elvettem még egy sütit a tányérról, amit Harry letett elém az asztalra. - És te? Te mit fogsz csinálni? - tettem hozzá.

- Én? Punnyadok majd itthon. Kikapcsolódok, zenét hallgatok, relaxálok kicsit.

- Nem maradhatsz itt egyedül. Nagyon veszélyes. Egyszerűen nem értem Lou-t sem... Összevesztetek? Mostanában alig beszéltek, nem hülyültök úgy, mint eddig. Nem csináltok együtt közösen semmit. Eleanor az oka? - kérdeztem. Nehéz volt nem észrevenni, mennyire megváltozott az utóbbi időben Harry és Lou kapcsolata, amit én eddig csak szomorúan, kommentár nélkül figyeltem.

- Nem, nincsen semmi. Nem veszekedtünk, ha ilyesmire gondolsz. Mostanában sok minden történt és kevesebbet lógunk kettesben. Sokat van Eleanorral - vont vállat Harry, majd belekortyolt a kezében tartott bögrébe.

- De én akkor sem hagylak itt egyedül. Gyere velem Zaynhez a Nando's-ba! - kérleltem, de hiába.

- Nem. Zayn téged hívott oda. Veled akarja tölteni ezt a napot, amiért elmentél arra a szörnyű helyre abban a tudatban, hogy őt mented meg. Nagyon lelkes volt reggel - mosolygott Harry.

- De aranyos! Viszont ezért cserébe nem kell tennie semmit. Nem tartozik nekem semmivel, én nem...

- Niall, hagyd abba. Egy barátod kedveskedni akar neked, engedd neki! Ne viszakozz folyton, jó?

Bólintottam, aztán csendben majszoltuk a reggelinket. Miután végeztünk, próbáltam rávenni Harryt arra, hogy ne maradjon itt egyedül. Végül beadta a derekát és úgy döntött hazautazik, meglátogatja az anyukáját.

-Vigyázz magadra, jó? Bármi van, azonnal hívj! - búcsúztam tőle, miután kirakott engem autójával a Nando's előtt. Az én kocsim még mindig a lakásom előtt parkolt. Mióta átcuccoltam ideiglenesen Harryhez és Louhoz, nem mentem haza érte.

- Te is! Érezzétek jól magatokat, de közben legyetek résen! Majd találkozunk! - mondta és elhajtott.

A Nando's-ba lépve azonnal megpillantottam Zaynt, aki hátul, a sarokban ült közvetlenül az ablak mellett, a kedvenc helyemen. Felé vettem az irányt és mikor felpillantott könyvéből, elmosolyodott.

- Azt hittem, már sosem érsz ide! Ezek szerint megtaláltad a dobozt - mondta, miközben levettem a kabátom és leültem vele szemben.

- Ne haragudj, nem rég keltem fel. Egész este nem aludtam... - mentegetőztem, mire sszomorúan rám nézett.

- Úgy sajnálom! Szörnyű lehetett átélned ezt az egészet... Mindig eszembe jut az a videó, amit rólad küldött az a kibaszott elmebeteg és kiráz a hideg. Nagyon bátran viselkedtél.

-Köszönöm a karkötőt, nagyon örülök neki! Most is rajtam van - mondtam hálásan és felhúztam a pulcsim ujját, hogy megmutassam. 

Zayn nagyon örült annak, hogy hordom a karkötőt. Nem szólt semmit, de láttam az arcán. Mikor megismerkedtünk az X-Faktorban, nagyon visszahúzódó volt. Persze előttünk azóta sikerült már megnyílnia, de sokszor tűnt úgy, mintha nehezen tudná kifejezni az érzéseit. 

- Mit olvasol? - böktem az asztalon heverő, nyitott könyvre.

- Harry Potter és a Halál Ereklyéi - mondta izgatottan. 

Tudtam, hogy a Harry Potter-sorozat a kedvence. A következő pillanatban meghozták a rendelést és telepakolták az asztalunkat kajával. Csodálkozva Zaynre néztem.

- Én még nem is rendeltem semmit, ezt mind te...?

Zayn elnevette magát.

- Együnk!

- De én már reggeliztem Harryvel és nem fér belém több - mondtam elszontyolodva, majd Zayn bús ábrázata láttán nem bírtam tovább és prüszkölve felnevettem.

- Nyugi, csak szivatlak! Persze, hogy fér még belém! - azzal belevetettem magam az evésbe.

Miután végeztünk és kabátom cipzárát babrálva kiléptem Zayn nyomában a Nando's ajtaján, felé fordítottam arcomat.

- Merre tovább?

- Majd meglátod, csak gyere velem!

Bepattantunk az autóba és elindultunk. Útközben zenét hallgattunk és hangosan énekeltünk. Nagyokat nevettünk és baromkodtunk, mint mindig. Már a külvárosban jártunk, amikor Zayn lelassított, majd leparkolt az autóval. Kérdő tekintettel néztem rá, miközben kiszálltunk az autóból, de ő csak intett a fejével, hogy kövessem. Egy vasúti síneket átszelő híd lábához igyekeztünk.

- Zayn, mit akarsz itt...? - kérdeztem értetlenkedve, a híd összefirkált, megviselt tartópillérein pihentetve tekintetem.

- Mindjárt meglátod. Egész reggel ezen dolgoztam, remélem tetszeni fog - mondta Zayn izgatottan. Megkerültük a híd lábát és a másik oldalán megpillantottam egy graffitit, ami merőben különbözött a többitől. Ez alaposan kidolgozott és nagyon szép volt. A mi arcunkat ábrázolta, az enyémet és Zaynét. Alá a testvérek felirat volt felfújva. Nagyon meghatódtam. Hosszú perceknek tűnő pillanatokig nem is jutottam szóhoz.

- Zayn, ez... nagyon, de nagyon király lett! Profi vagy! Soha, senkitől nem kaptam még ilyen ajándékot... - mondtam még mindig a graffitit bámulva.

- Értem pedig még soha senki nem tette meg azt, amit te tettél. Nem tudom felfogni, hogy képes lettél volna feláldozni az életed az enyémért cserébe. Ráadásul már a kórházban megfojtottak volna, ha te nem maradsz ott velem egész éjszakára.

Szótlanul, hosszan néztünk egymásra. Zayn látta rajtam, hogy elérzékenyültem, magához ölelt én pedig viszonoztam. Továbbra sem szóltam egy szót sem, csak próbáltam minden érzésem belesűríteni abba az egyetlen ölelésbe.

-Mindig is ilyen barátokra vágytam. Arra, hogy legyen valaki, akire bármikor, bármiben számíhatok. Olyanra, aki ugrik, ha én ugrom, bármilyen mély is a szakadék alattunk. Akire nyugodt szívvel rabízhatok bármilyen titkot és tudom, hogy soha nem adja tovább senkinek. Valakire, aki az életét áldozná az enyémért. Valakire, aki velem együtt sír, velem együtt nevet. És te ilyen vagy, Niall. Büszke vagyok, arra, hogy a barátod lehetek - mondta Zayn.
Soha nem hallottam tőle hasonlót mióta ismerem. Teljesen meghatódtam. Nevetni akartam, hogy ne mindig sírni lásson, de végül mégis bömbölve a vállába fúrtam arcomat. 

- Hé! Ne akard, hogy én is rákezdjek - mondta elcsukló hangon.

- Én is ilyen barátokra vágytam. És az, hogy téged és a srácokat megismertelek, sokkal boldogabbá tesz, mint a pénz vagy az ingyen ruhák - szóltam, miután sikerült lenyugodnom.

- Az ingyen ruhák! Már azokért megérte jelentkezni az X-Faktorba. Na gyere, menjünk! - nevetett Zayn és elindult.

- Várj! Csináljunk egy közös képet úgy, hogy a graffiti is látszódjon rajta.

Miután ez megvolt, a kocsihoz sétáltunk és beszálltunk.

- Hazafelé megállhatnánk venni valami nasit - javasoltam, mikor már úton voltunk.

- Ez alap, tesó - mosolygott Zayn, majd megkérdezte: - De most hová menjünk? Hozzám vagy Lou és Harry lakására?

- Szerintem mehetünk Harryékhez, az közelebb van. Nézhetnénk valami filmet.

- Mondjuk a Halloweent vagy a Péntek 13-at?

- Én a Texasi Láncfűrészesre gondoltam - mondtam bujkáló mosollyal az arcomon. Természetesen eszünk ágában sem volt horrort nézni, amikor a saját életünk is olyan, mint egy slasher film. Amint felkapcsoltam a villanyt a lakásban, azonnal láttam a felfordulást. Székek felborítva, ajtók tárva nyitva, a hálóban ruhák a földre dobálva.

- Valaki járt itt - suttogtam és közben azért fohászkodtam, hogy az a valaki már ne legyen ott. 

- Át kell kutatnunk a lakást, hogy van-e itt valaki. Gyere, menjünk a konyhába. - Zayn karon ragadott és magával vonszolt a konyhába, ahol elővett mindkettőnk számára egy-egy kést.

- Tessék, fogd meg - nyújtotta át az egyiket.

Körbenéztünk az egész lakásban, de nem találtunk senkit.

- Biztos elment már. Még jó, hogy egyikünk sem volt ma itt. Tudtam, hogy rá kell vennem Harryt arra, hogy ne maradjon itt egyedül. Bele se merek gondolni, mi lett volna akkor - leültem az ágyra és a tenyerembe temettem arcomat.

Zayn leült mellém az ágyra és hanyatt dobta magát.

- Ennyit a filmezésről, meg arról, hogy lesz egy normális napunk - mondta búsan.

- Nagyon jó napunk volt és nem hagyom, hogy bárki is elrontsa. Felhívom a többieket, hogy jól vannak-e, aztán filmezünk és eszünk. 

- És ha visszajön?

- Hozzám nem mehetünk, ott már többször is járt. Liam pedig nincs otthon. Hozzád átmehetnénk, de mi van ha most épp ott van?

- Ja... maradjunk. Itt már járt, csak nem jön vissza.

- Szerintem inkább menjünk el egy hotelbe. Ott sok ember van és kamerák a folyosókon, emberek a recepción. Oda nem tudna olyan könnyen bejutni az az elmebeteg és nem is tudná meg, hogy melyik szobában vagyunk - javasoltam.

- Ez eddig miért nem jutott eszünkbe? Egy hotelban tényleg nagyobb biztonságban vagyunk és legalább mind az öten egy helyen lennénk. Beszélnünk kell a srácokkal!

- De mi van, ha valaki folyton figyel minket? Akár most is...?

- Akkor nem jött volna be ide, amikor egyikünk sincs itt, nem?

- És mi van ha nem valakit keresett, hanem valamit? - vetettem fel. Zayn felült mellettem és tágra nyílt szemekkel nézett rám.

- Szerinted mit kereshetett?

- Fogalmam sincs... Pakoljunk össze pár ruhát és induljunk. Útközben beugrunk hozzád is a cuccaidért. 

Egyszer csak megdermedtem a kezemben tartott farmernadrágokkal.

- Mi az? Niall, mi van? - kérdezte Zayn aggódva. Alig bírtam megszólalni.

- Egy árnyék... Egy árnyékot láttam a folyosón - suttogtam.

- Biztos? 

Bólintottam. Zayn ledobta a kezében tartott ruhákat és felkapta a két kést az asztalról. Az egyiket a kezembe nyomta. Ekkor egy hosszúkabátos alak körvonalai jelentek meg az ajtóban, majd ahogy belépett a szobába, rávetült a lámpafény az arcára.

- Harry! - sóhajtottunk fel kórusban.

- A frászt hoztad ránk! Mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy anyukáddal leszel? - kérdeztem számonkérő hangon, de miután szétnyílt Harryn a kabát, azonnal elnémultam. A fehér pólója csupa vér volt. Elkerekedett szemekkel rám nézett, majd térdre rogyott és előredőlt, akár egy bábu.

15. Fejezet: Halálra rémisztettél!

Ennél még a halál is jobb lenne... - ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben ott feküdtem leszíjazva, kiszolgáltatva egy elmebetegnek. Időközben egy másik ujjamról is letépte a körmömet.
Soha nem éreztem még ehhez fogható fájdalmat, amibe még az arcom is belevörösödött. Mivel érdemeltem ezt ki? Hiszen nem ártottam senkinek... 

- Engedj el! Kérlek, ne csináld ezt velem! - kérleltem a férfit, aki ekkor felém fordult és hosszú másodpercekig némán, mozdulatlanul bámult rám maszkja mögül. 

Kioldotta a szíjakat, én pedig egy másodperc töredékéig azt hittem elenged, de aztán a nyakamnál fogva felemelt a székről és a ketrec felé indult velem. Ha újra bezár, semmi esélyem nem lesz megszökni. Most, vagy soha, gondoltam. Belemarkoltam a maszkjába, ép kezemmel teljes erőmből martam az arcát. Közben a levegőben rúgkapáltam a lábaimmal és sikerült eltalálnom a férfiasságát. Kíméletlenül ahhoz a falhoz lökött, amelyre a szerszámok voltak felakasztva, én pedig lerogytam a tövében, mint egy rongybaba. Néhány szerszám ott landolt mellettem a piszkos kövön, az ütközéstől leestek a falról. Sietve felkaptam egy bárdot. Amikor a kapucnis férfi felém közeledett, gyorsan felpattantam és a vállába vágtam. Az megtántorodott és  fájdalmas hörgések közepette kihúzta onnan. Helyén hosszú, mély seb éktelenkedett. Az ajtóhoz siettem és feltéptem, rohantam fel a lépcsőn, ahogy csak a lábam bírta. Egy csapóajtó várt a végében. Neki feszültem egész testemmel és nyomtam felfelé, hogy kinyíljon. Közben hátra nézve láttam, hogy a férfi már a lépcső aljában jár a bárdot lóbálva kezében, és egyre csak közeledik. A csapóajtó felnyílt, én pedig már másztam is ki rajta, amikor éreztem, hogy egy kéz fonódik szorosan a bokámra. Pedig félig már kint voltam! Visszanéztem és a rémület tovább fokozódott bennem, amikor megláttam, hogy a kapucnis másik kezével már emeli a bárdot, hogy lecsapja vele a lábfejemet. Hanyatt fordultam a csapóajtó nyílásában és szabad lábammal jókora rúgást mértem a maszk alatti arcra. Hallottam, ahogy iszonyatos hanggal megreccsen és eltörik az üldözőm orra. Megszédült és elengedte a bokámat, aztán hátratántorodott. Majdnem leesett a lépcsőfokról, amin állt.

Minden maradék erőmet latba vetve rohantam a térdig erő gazban. Az autóm a keskeny mellékút szélén állt, ahol néhány órával ezelőtt leparkoltam vele. Felé vettem az irányt és úgy futottam, mint talán még soha. Odaérve feltéptem az ajtaját és bepattantam a kormány mögé, de ekkor észrevettem, hogy nincs benne a kulcs. Sietve belenyúltam szűk farmerom zsebébe és kotorászni kezdtem a kulcs után. Teljesen úrrá lett rajtam a pánik, mert a fekete ruhás, kapucnis férfi már a gazon át közeledett az autóhoz. Elkap, és most már biztos, hogy végez velem!

Éreztem a hideg fém érintését az ujjaim között. A markomba zártam a kulcsot és kihúztam zsebemből, hogy aztán a műszerfalba dugjam és beindítsam vele a motort. Oldalra pillantottam, és az iszonyatos maszkkal találtam szemben magam. Láttam, ahogy meglendíti a bárdot. Egyik kezemmel védelmezőn eltakartam a fejem, a másikkal pedig továbbra is próbáltam beindítani az autót. Ezernyi üvegszilánk hullott a nyakamba, amikor a bárd nekiütközött az ablaknak, és már nyúlt is befelé a kéz, belemarkolt a hajamba, de olyan erővel, hogy a fejem teljesen hátrabillent. Még egyszer ráindítottam, és ekkor meghallottam a motor brummogó hangját. Soha nem örültem még ennek a hangnak ennyire! Rátapostam a gázra és az autó porfelhőt kavarv nekilódult. Miközben kikanyarodtam a mellékútról, kitöröltem szememből a patakokban hulló könnyeimet, és próbáltam mélyeket lélegezni. Az utóbbi néhány óra maga volt a pokol. Hosszú percekig kénytelen voltam felfogni, hogy vége. Sikerült megszöknöm! Alig vártam, hogy visszaérjek a fiúkhoz. Már a gondolatra is melegség járta át szívemet. Még mindig remegtem. A két köröm nélküli ujjam eszméletlenül fájt, és ömlött belőlük a vér, ami már befolyt a pulcsim alá is, végig a karomon. Miközben vezettem, újra és újra felvillantak szemeim előtt a rémálom-szerű rabságom ijesztő képkockái. Nem tudtam szabadulni attól a helytől; a nedves pince illatától, a ketrec rácsaitól, a kapucnis férfi maszkjától, halk, szaggatott hörgésétől. A kínzóeszközöktől, a fogorvosi széktől, a fájdalomtól, a félelemtől, a megalázottságtól... csak ezek jártak az eszemben. Még mindig sűrűn kapkodtam a levegőt.
Időközben megérkeztem. Leparkoltam a kocsival Harry és Louis lakása előtt és kiszálltam az autóból. Amikor felpillantottam, megláttam a fiúkat. Épp a bejárati ajtó előtti lépcsőn siettek le és indultak el Liam autójához.
- Hé... - szóltam elfúló, remegő hangon, mire mind a négyen felém kapták a fejüket és meglepetten, de a boldogságtól hangosan megrészegülve rohantak oda hozzám. Egyszerre zártak a karjaikba. Mindannyian összenyomorgattak, annyira öleltek. Alig voltam képes felfogni, hogy átélhetem ezt a pillanatot. Itt vagyok, újra velük! Sikerült megszöknöm, sikerült kijutnom arról a borzasztó helyről! Láttam az arcukon, mennyire megkönnyebbültek, mennyire örültek nekem, és ez annyira jól esett, hogy szavakba sem tudtam önteni. Nem is voltam képes megszólalni.
- Hogyan a francba sikerült? Hogyan jutottál ki onnan? Annyira büszke vagyok rád! - mondta álmélkodva Louis.
- Majd mindent elmesél, nem látjátok, milyen állapotban van? Először menjünk be és nyugodjon meg! - mondta Harry és átkarolt, hogy bekísérjen a lakásba.
- Úgy festesz, mint aki menten összeesik - mondta aggódva.
- Úgy is érzem magam... - motyogtam.
A nappaliban a többiek leültettek a kanapéra és körém gyűltek.
- Mondd, ugye nincs semmi bajod? - kérdezte fürkészően Liam.
- Nincs, csak ennyi - feleltem és közben feltartottam bal kezemet, amiről hiányzott két köröm. A srácok szörnyülködve nézték, és egyszerre lettek nagyon idegesek, dühösek és szomorúak is.
- Ha meglátom legközelebb azt az elmebeteget, nem fogok futni előle, hanem a saját kezemmel fojtom meg! - dühöngött Harry, a többiek pedig bőszen bólogattak.
- Hova siettetek, amikor kiszálltam a kocsiból? - néztem rájuk kíváncsian.
- Nagyon aggódtunk érted - kezdte Zayn -, hívtuk a rendőrséget, de nem tudtuk, mit csináljunk vagy hol keressünk. Aztán Liamnek hirtelen eszébe jutott az az alkalmazás, amit még régebben telepítettünk mindannyian, és amivel mindig megtudtuk nézni egymás jelenlegi tartózkodási helyét. Onnan tudtuk meg a címet, ahová bezártak téged, és már indultunk is volna, hogy megmentsünk, amikor megérkeztél.
- Köszönöm!
- Nem, Niall. Én köszönöm! Azt hitted, bajban vagyok, és az életed is kockára tetted csak azért, hogy engem megments. Tudod, milyen bátorság kell ahhoz, hogy tényleg elinduljon így az ember egymagában fegyver nélkül egy olyan helyre, ahol tudja, hogy egy elmebeteg őrült várja őt egy kibaszott nagy késsel? Soha, de soha nem fogom neked ezt elfelejteni - nézett rám könnybe lábadt szemmel, hálásan Zayn.
- A családom vagytok. Értetek bármit megtennék.
- Mi is érted! Mindent el kell mesélned! Hogy szöktél meg? - kíváncsiskodott Louis, de Liam leintette.
- Először is vegyen egy forró fürdőt, had szellőzzön ki a feje és öltözhessen tiszta ruhába. Aztán fertőtleníteni kell a sebeit és bekötözni - mondta.
- Liamnek igaza van. Gyere, Niall. Engedek neked fürdővizet. Meglátod, jót fog tenni! - bíztatott Harry, én pedig elindultam vele a fürdőszobába.
- Addig keresek neked tiszta ruhát azok közül, amiket magaddal hoztál - szólt utána Louis, majd Liam hozzátette:
- Én pedig gyorsan összeütök neked valami finomat!
Erre azonnal elmosolyodtam és jobb kedvem lett.
- Életem talán első pár órája volt ez, hogy nem tudtam még a kajálásra sem gondolni. Eszembe sem jutott... - mondtam, mikor már a fürdő ajtajában álltam. Zayn szomorúan rám nézett.
- El sem tudom képzelni, mennyire rossz lehetett neked ez a pár óra.
Harry becsukta mögöttünk a fürdő ajtaját. A kádhoz lépett és megnyitotta a csapot, majd hirtelen felém fordult. Előttem állt falnak támasztott kézzel, és mélyen a szemembe nézett. Aztán halálosan komoly hangon megszólalt:
- Ha még egyszer ilyet csinálsz... ha még egyszer ilyen üzenetet kapsz és nem szólsz róla... Ha ilyen helyzetben cselekedni próbálsz a tudtunk nélkül esküszöm, de esküszöm hogy nem állok jót magamért! Világos voltam?
Kicsit meg is ijedtem tőle, hiszen még sosem láttam őt ilyennek. Szótlanul bólintottam, mire megenyhült és magához ölelt.
- Halálra rémisztettél! Többet ne csinálj ilyet! - brummogta bele a vállamba.
- Nem fogok, ígérem - bizonygattam, és viszonoztam az ölelését.
Ekkor kinyílt a fürdő ajtaja és benézett rajta Louis.
- Úgy látom, zavarok - szólt, aztán vissza is zárta az ajtót, el sem mondva, miért nyitott be.
- Mi baja van? - kérdeztem csodálkozva, majd bizonytalanul hozzátettem: - Ugye nem féltékeny?
- Dehogy! Jövőhónapban lesznek egy évesek Eleanorral. És mégis mire lenne féltékeny? Arra, hogy két barát megöleli egymást? - nevetett Harry és a kádhoz fordult, hogy habfürdőt öntsön bele.
Miután megfürödtem, Zayn lefertőtlenítette és bekötözte a sebeim, Liam pedig tálcán hozta ágyba a vacsorámat.
- Nem kell így elkényeztetni! - mondtam, de már közben javában tele volt a szám kajával. A srácok jelenlététől, a törődésüktől és az evéstől sikerült valamennyire megnyugodnom, de tudtam, hogy aznap este nem fogom tudni egy percre sem lehunyni a szemem. Miután ettem, kénytelen voltam beszámolni a fiúknak mindenről, mivel nagyon kíváncsiak voltak. Elmeséltem, hogy nem csak egy maszkos alak van, hanem kettő, és hogy az egyikük egy nő. Azt is elmondtam, amiket tőle hallottam. Részleteztem, hogyan sikerült megszöknöm, és mind a négyen álmélkodva hallgatták a beszámolómat, amíg meg nem szólalt egyszerre mind az ötünk mobilja. Mindannyian egyszerre nyúltunk telefonjainkért. Ugyanazt az üzenetet kaptuk egy rejtett számról.:

"Itt még nincs vége. Egy csatát megnyertetek, de a háborút nem fogjátok!"

14. Fejezet: Fogságban

Miközben az autóban ültem, azon töprengtem, látom-e még valaha is felkelni a napot? Fogok-e még egyszer fülig erő szájjal nevetni? Lesz lehetőségem arra, hogy megtaláljam az igaz szerelmet? Láthatom-e újra a szeretteimet? Egyre ritkábban szegélyezték házak az utamat, már a város határán jártam. Zaynre gondoltam. Vajon mi lehet vele? Hol lehet, és milyen körülmények között? Bántotta-e őt az az elmebeteg? Nagyon reméltem, hogy nem. Sosem gondolkoztam azon, hogy fogok meghalni, de mindenképp bátran, felszegett fejjel fogok szembenézni a halállal. Hiszen legalább tudom, hogy nemes célért teszem, egy barátért, akinek szüksége van rám. Egy barátért érdemes meghalni... csak legalább neki ne essen baja, mert akkor nem tudom, mit csinálok. Közben lelassítottam, mert a GPS szerint már nagyon közel jártam célomhoz. Meg is pillantottam a kereszteződés utáni szűk mellék út végén a düledező, gazokkal benőtt házat. Sivár arcát mutatta itt a természet. 

Kiszálltam a kocsiból és jobban körülnéztem. Sehol egy épület, sehol egy autó, sehol egy lélek. Csak ez a hátborzongatónak tűnő ház állt a térdig érő gaz közepén. Mögötte láttam a lemenő nap festette sárga és rózsaszín színű sávot az égen, a távoli fák hűvös széltől lengedező ágait, melyekről tekintetem a ház ijesztően és üresen ásító, betört üvegű emeleti ablakaira tévedt. Nagyon féltem, de muszáj volt tovább indulnom a bejárati ajtó felé. Vetettem egy utolsó pillantást a telefonomra. Huszonöt nem fogadott hivásom volt Harrytől és Louistól. Nem mondhattam el nekik, hol vagyok. Nem keverhetem őket bajba, nem jöhetnek ide. De talán szólnom kellene nekik, hogy miért tűntem el. Visszahívtam Harryt.

- Niall! Végre... Hol vagy? Folyamatosan hívtalak, de nem vetted fel! Mire visszaértem a kakaóddal eltűntél. Tudod, mennyire aggódtunk?! - hadarta Harry felindult hangon, miután felvette a telefont. 

Könnyek szöktek a szemembe.

- Minden rendben van - kezdtem remegő hangon.

- Hol vagy??

- Nem mondhatom el. Az az őrült elfogta Zaynt. Kaptam tőle egy üzenetet, hogy ha nem érek oda egy órán belül, megöli. Azt mondta nem szólhatok senkinek és egyedül kell jönnöm, különben Zayn meghal... Nem tehettem mást.
Már nem is próbáltam leplezni zokogásom. 

Egy hosszú pillanatig csent honolt a vonal másik végén, majd Harry csendes, síri hangon szólalt meg:

- Odamentél egyedül?

- Igen... Muszáj volt! Mennem kell, ne aggódjatok minden rendben lesz! - mondtam. 

Igazából magam sem hittem el a saját szavaimat, hogyan várhattam volna el, hogy ő higgyen nekem?

- Most azonnal mondd meg, hogy hol vagy! Halljam! - Harry hangja dühös volt, és ellentmondást nem tűrő.

- Nem lehet, különben mindannyian meghalunk! Nála van Zayn, és nem akarom, hogy ti is bajba kerüljetek, elég ha én... 

- Ne csináld ezt velünk, mondd el, hogy hol vagy! Niall James Horan! Gyerünk!

- Nem lehet - feleltem elfúló hangon, majd hozzátettem: - Nagyon szeretlek - azzal fogtam és leraktam a telefonom, majd felnéztem az előttem tornyosuló ütött-kopott bejárati ajtóra. Nagy levegőt vettem és lenyomtam a régi kilincset. 

Az ajtó nyikorgva kinyílt. Próbáltam halkan mozogni, úgy léptem át a küszöböt. A félhomályba burkolt előszoba arról tett tanúbizonyságot, hogy a ház lakatlan. Az ócska bútorokon fél centi vastagon állt a por, a csillárt hatalmas pókháló kötötte össze az ablakpárkánnyal. Úgy tűnt, egymagam vagyok. Némán szidkozódtam, amiért semmilyen védelemre szolgáló eszközt nem hoztam magammal. Teljesen kiszolgáltatottan álltam annak az elhagyatott, rémes háznak a közepén, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Körülnéztem, hátha találok valami használhatót. A régi kályha mellett ott hevert a falnak vetve egy rozsdás piszkavas, megfogtam és azzal indultam tovább a következő helyiségbe. Ekkor neszeket hallottam a hátam mögül, de megfordulni már nem volt időm. Hatalmas ütést éreztem a tarkómon, aztán elsötétült előttem minden.

Amikor kinyitottam a szemem, az első dolog ami tudatosult bennem az volt, hogy iszonyatosan sajog a tarkóm. Aztán ahogy a látásom kitisztult, körbenéztem. Hideg, piszkos kövön feküdtem, és rácsokat pillantottam meg félelmetes közelségből. Rémülten felültem, amitől mégjobban belehasított fejembe a fájdalom. Már láttam, hol vagyok: egy gyéren megvilágított pincehelyiségben, azon belül is egy ketrecben. Zaynt kerestem tekintetemmel, de nem találtam sehol. Ekkor kinyílt a pince ajtaja és megjelent mögötte a már jól ismert, feketébe öltözött, kapucnis alak. Rémisztő maszkját viselte és felém indult. Ijedten elengedtem a ketrec rácsait és próbáltam olyan távol kerülni az ajtajától, amennyire csak tudtam. Két feketébe öltöztetett lábszár jelent meg előttem, majd a férfi lehajolt, én pedig szembe kerültem az arcát rejtő maszkjával. 

- Hol van Zayn? - kérdeztem hangomban a félelem és a dac keverékével. A kapucnis erre felnevetett. Éles, fagyos, sötét kacajától csak még hátborzongagóbbá vált, de nem szólalt meg. Ekkor újra kinyílt az ajtó, és megjelent mögötte egy újabb kapucnis alak, az elsőnél jóval vékonyabb és alacsonyabb. Ahogy közelebb jött, láttam, hogy az ő arcát is maszk takarja.

- Állj arrébb! - szólt női hangon az előzőnek, majd leguggolt a ketrec mellett, és a rácsokon keresztül rám nézett. - Nagyon naiv vagy. A barátod nincs itt - mondta halk, fagyos hangján.
Azt hittem, menten elájulok.

- De hát az üzenet...

- Csak ide akartunk csalni. Tudtuk, hogy ha úgy hiszed egy barátod veszélyben van, azonnal eljössz. 

Az egész hiába való volt. Rajtam kívül nincs itt senki, aki segítségre szorul. Rajtam pedig nem tud segíteni senki. Itt fogok meghalni... - gondoltam keserűen, majd a maszkos arcra néztem. 

- Mit akartok tőlem? Ha megakartok ölni, tegyétek meg most!

- Butus, akkor minden elvesztené az értelmét. Te vagy a csali. Mégis mit gondolsz, hogy idecsalunk egyszerre benneteket? Annyira hülyék mi sem vagyunk. Nem hibázhatunk, egyesével fogunk elfogni mindenkit. Téged elég könnyű volt. Annyi eszed nincs, hogy felhívd a kedves kis Zaynt, hogy megtudd, tényleg bajban van-e? Hát persze hogy nincs, hiszen szőke vagy. Még ha csak festett is - erre a nő felnevetett, majd néhány másodperces szünet után folytatta. - Rohantál ide, hogy megmentsd őt, és most nézd meg! Te vagy az, akit megkell menteni. Ne aggódj, téged innen már senki sem fog megmenteni - azzal a nő felállt és elfordult tőlem. 

Következő szavait már a férfihoz intézte.

- Jó munkát végeztél. Később csináld meg a videót, és vigyázz! El ne szökjön. Tudod, mi a dolgod! - azzal az ajtóhoz igyekezett, majd eltűnt mögötte. 

Hosszú órák telhettek el, miközben a ketrecben kuporogtam és szipogva a térdemre hajtottam a fejemet. A maszkos alak továbbra sem szólt egy szót sem, néha eltűnt, majd visszatért. Azon töprengtem, hogyan tudnék megszökni, de sajnos egyetlen ötletem sem támadt. Hogyan nyithatnám ki a ketrec ajtaját? Arra ocsúdtam fel, hogy a férfi lehajol a rácsok előtt és egy telefont tart a kezében. Ekkor tudatosult bennem, hogy az enyém már nincs a zsebemben. 

- Hé, az az én telefonom! Add vissza! - szóltam felháborodva, de ő továbbra is csak tartotta a kezében, mintha videózna vele. 

Közben előkerült hosszú pengéjű kése is, amivel bőszen csapkodni kezdte a ketrec rácsait. Megalázva éreztem magam, ahogy ott ültem tehetetlenül, teljesen kiszolgáltatottan. Úgy éreztem magam, mint egy vásári majom. Az az őrült ellépett a ketrecem mellől, de a telefont nem eresztette le. Az egyik falhoz sietett, amin különféle szerszámok és kinzóeszköznek tűnő tárgyak lógtak. Émelyegni kezdett a gyomrom és gombóc nőtt a torkomban a gondolatra, hogy azokat rajtam használják majd. Zokogni kezdtem, mire a kapucnis férfi visszasietett hozzám és újra engem filmezett.
- Segítség... - nyöszörögtem, de tudtam, hogy senki sem tud rajtam segíteni. Senki sem tudja, hol vagyok. Bárcsak megmondtam volna Harrynek, hovám megyek!
Az utolsó telefonbeszélgetésünk olyan távolinak tűnt, mintha csupán egy másik életemből való emlék volna. 

HARRY ÉS LOUIS LAKÁSÁN

Harry remegett az idegességtől és a tehetetlenség fojtogatta. Föl-alá járkált a nappaliban, törte a fejét, hogy hogyan találja meg Niallt. Közben Louis felhívta Liamet és Zaynt, akik azonnal hozzájuk siettek. Zayn teljesen összetört, mikor megtudta, hogy Niall az ő megmentésére indult, és most nem tudnak semmit sem arról, hogy hol van és milyen állapotban. 

- Ugye még él? Nem bírnám elviselni, ha... - harapta el a mondatot és lesütötte könnyes szemét. 

- Persze, hogy él! Ne beszélj butaságokat! - Harry hangja indulatos volt. 

Louis folyamatosan hívogatta Niall mobilját, de eddig még nem vette fel senki. Este kilenckor aztán mindannyian felpattantak, amikor Lou számtalan próbálkozása után végre felvette valaki a fiú mobilját. 

- Niall! Szólj bele kérlek! Hol vagy? Csak mondd és indulunk érted! - mondta Liam, miután kihangosították a telefont. 

Nem hallottak mást, csak lassú, szaggatott fújtatást, hörgést. 

- Ez nem Niall! Engedd el őt, te féreg! Engedd el, vagy esküszöm megöllek!! - üvöltötte Harry, majd gyorsan elhallgatott, mert meghallották Niall hangját. Úgy tűnt, az nem teljesen a telefon közeléből, hanem kicsit távolabbról szólt.

 - Akármilyen üzenetet kaptok, ne gyertek ide, csapdába akarnak csalni! Hívjátok a rendőrséget, a cím... - a vonal hirtelen megszakadt, mielőtt Niall elmondhatta volna a címet. 

Harry teljesen kikelt magából. Belerúgott a dohányzóasztalba, ami a falnak csapódva ezer üvegszilánkra tört. Aztán hátat fordítva a többieknek berohant a fürdőbe, és a mosdókagylóba kapaszkodva felzokogott. Zayn keze remegett az idegességtől. Az erkélyhez sietett, hogy rágyújtson egy cigarettára és közben a fejét törte, hogy mit tegyenek. Louis újra felhívta a rendőrséget, és remegő hanggal ismét beszámolt arról, hogy Niallt foglyul ejtették. Azt mondták, mindent átfognak fésülni, de ők sem tudják, pontosan hol keressék. Liamnél is eltört a mécses. A kanapé egyik díszpárnájába fúrta arcát, és halkan szipogott. Ekkor pittyegett egyet Harry kanapén heverő mobilja. Louis felkapta, és felkiáltott.
- Srácok, gyertek ide! Egy videóüzenet jött rejtett számról! Harry és Zayn is azonnal a nappaliba siettek, és mindannyian körül ülték Louist, hogy megnézzék a videót, amit a kapucnis-maszkos alak készített a ketrecbe zárt Niallről. Harry és Liam egyszerre kiáltottak fel:

- MEGÖLÖM! 

Harry keze már annyira remegett, hogy Louisnak kellett megfognia, hogy lenyugtassa. 

- Valamit kitalálunk. Kell lennie valamilyen megoldásnak. Ezt képtelen vagyok felfogni - mondta, mire Harry szomorúan felnézett. 

- Miért pont vele történik ez? Miért nem velem? Bárcsak inkább én lennék abban a ketrecben! Az sem fájna annyira, mint őt ott látni... 

A PINCÉBEN

A férfi felém közeledett. Kinyitotta a ketrec ajtaját és benyúlt rajta. Erősen megragadta a karomat és kirángatott onnan. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem sikerült. Olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy magamon éreztem hörgő, nehézkes lélegzetvételét. Kirázott a hideg, egész testemben remegtem. Egy székhez cibált, olyanhoz, amilyen a fogorvosi rendelőkben van. Belenyomott engem, próbálta leszíjazni a karomat, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ez ne sikerüljön neki. Hatalmas pofont kaptam cserébe. Felrepedt tőle a szám. Éreztem, ahogy vér végigfolyik az államon. Hátat fordított nekem, én pedig igyekeztem kibújni a szíjak alól. Mikor újra felém fordult, egy harapófogó volt a kezében. Megragadta a karomat, és akkor már tudtam, mire készül. 

- Ne! Kérlek, ne csináld! - nyöszörögtem és behunytam a szemem. 

Fájdalmas ordításom sokszorosítva visszhangzott a pince nedves falairól, amikor a harapófogóval letépte az egyik ujjamról a körmömet. Könny szökött a szemembe, miközben oldalra fordítottam a fejem és arra gondoltam, bárcsak újra láthatnám a családomat, a bandát, és a rajongóinkat. Legalább csak még egyszer, utoljára...

13. Fejezet: A barátokért bármit

A srácokkal úgy döntöttünk, hogy a Nando's-ban reggelizünk, aminek a menedzserünk nem igazán örült az utóbbi időben minket ért támadások miatt. 

- Szerintem még mindig nagyobb biztonságban vagyunk egy emberekkel teli helyen, mint otthon, ahol már nem egy alkalommal támadtan ránk. Nem fogom rettegésben, bezárkózva élni az életem csak azért, mert egy késsel sétálgató elmebeteg kiakar nyírni minket. Elmegyünk és kész - jelentette ki Louis, Zayn pedig bőszen bólogatott. 

Nagy volt számomra a kísértés. Napok óta nem voltam már a Nando's-ban, ez pedig felért egy kínzással a szememben. Másrészről viszont rettegtem az utcára lépni. Féltem, hogy a tömegben megpillantom a fekete kapucnis alakot. Azóta is rémálmok gyötörnek, amiket próbálok eltitkolni a többiek elől. Már biztos így is egy kis beszarinak tartanak. Végül útnak indultunk, de a menedzserünk kikötötte, hogy egy testőr is kísérjen el minket, aminek a többiek nem igazán örültek. Én titkon egy kicsit nyugodtabb voltam attól, hogy van mellettünk valaki, aki pluszban résen van. A Nando's után elbúcsúztunk Liamtől és Zayntől, akik haza indultak, mi pedig Louis és Harry lakása felé vettük az irányt. 

- Figyeljetek, én nem akarok tovább a terhetekre lenni. Jobb lesz, ha hazamegyek - szóltam a kocsiban, de legbelül rettegtem attól, hogy egyedül kell lennem. 

- Niall. Én megfoglak fojtani, de komolyan... - jelentette ki Harry és szúrós szemmel rám nézett, majd megrezzent a szája sarka és elmosolyodott.

 - Na jó, ahhoz túlságosan is aranyos vagy, te majom. Viszont még egy ilyet meg ne halljak! Nem vagy a terhünkre, örülök, hogy velünk vagy. 

Miután a lakásba értünk, Harry ihletet kapott és belevetette magát a dalszövegírásba, én pedig elővettem a gitáromat, hogy játsszak rajta egy kicsit. Louis a kanapén ült és telefonján twitterezett, majd kiment a konyhába, hogy felhívja a barátnőjét. Harry dünnyögött valamit az orra alatt, de nem nézett fel az előtte álló papírkupacból. 

- Hogy állsz? - kíváncsiskodtam. 

- Alakulgat - felelte szórakozottan, aztán mégis csak ledobta a tollat és feltápászkodott a szőnyegről. - Kimegyek egy pohár vízért, neked hozzak valamit? 

- Egy kis kakaót, ha van - néztem rá kiskutya-szemekkel, mire összeborzolta a hajam és kiment a szobából. Pittyegett a mobilom. Üzenetem érkezett. Először azt hittem Liamtől vagy Zayntől, de amikor megláttam a telefon kijelzőjén, hogy rejtett szám, azonnal ledermedtem. Reszkető kézzel megnyitottam az üzenetet és mire a végére értem, már alig kaptam levegőt.

"Elfogtam Zaynt. Megadom a címet, hol találod. Ha egy órán belül nem érsz ide, felszabdalom a csinos kis pofiját. Egyedül gyere, különben azonnal végzek vele! Ne szólj senkinek, ne hozz magaddal senkit, mert úgyis megtudom..."

Fogalmam sem volt, mit tegyek. Abban biztos voltam, hogy elmegyek a címre, amit a következő üzenetben megkaptam. Zayn életveszélyben van, én pedig soha nem hagynám cserben a barátaimat. Nem tudom, miért pont tőlem akarja, hogy odamenjek. És miért? Mit akar csinálni velem? Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy ha elmegyek, akkor sem valószínű, hogy Zaynt elengedi. De mindenképp muszáj mennem. Már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan mentsem meg? Nincs fegyverem, nincs semmiféle titkos szupererőm. Ha elmegyek úgy, hogy tényleg nem szólok róla senkinek, aztán Zaynnel és velem történik valami, senki sem fogja tudni, hol keressen. Senki sem fog megmenteni minket a biztos haláltól. Viszont az üzenetben az állt, ha szólok bárkinek is, azonnal megöli Zaynt. De hogy tud egyszerre több helyen lenni? Ha ő ott van Zaynnel, honnan tudná meg, hogy én bárkinek is szóltam? Lehet, hogy többen is vannak? Lehet, hogy épp most is figyel valaki? Akaratlanul is kirázott a hideg ettől a gondolattól, de aztán felpattantam a fotelből. Le kell lépnem, mielőtt Harry visszaér a kakaóval. Abban biztos voltam, hogy sehova sem engedne el egyedül, és úgyis kiszedné belőlem, hová akarok menni. Felkaptam a kabátom és halk léptekkel kisiettem a szobából. Átvágtam az előszobán  és meg sem álltam a bejárati ajtóig. Lenyomtam a kilincset és óvatosan kinyitottam az ajtót, nehogy meghallják. Hallottam, ahogy Harry a konyhában babrál a poharakkal, és Louis hangját is, ahogy a barátnőjéhez beszél a telefonban. Fajó szívvel és félelemtől reszketve csuktam be magam mögött az ajtót. Sietve bepattantam Harry autójába és beindítottam a motort. Egy nagy darab férfi kopogtatott a kocsi ablakán. Az egyik biztonsági őr volt az. Nem húztam le az ablakot, csak intettem és gyorsan a gázra tapostam. A férfi eltűnt mellőlem, miközben kihajtottam az útra. Nem tudtam mi vár rám, és azt sem, hogy viszont látom-e még a fiúkat. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy Zayn bajban van, és nekem ott a helyem, kerüljön bármibe, akár az életembe is...

12. Fejezet: Oshawott

A rendőrség már nyomoz a maszkos őrült ügyében, de nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy elkapják. Semmit sem tudnak róla, ahogy mi sem. Még az arcát sem láttuk, a hangját sem hallottuk. Teljesen tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érzem magam. Négy nap telt el azóta, hogy Harry és én elbújtunk előle a pincében. Azóta sem tudok aludni esténként, mert ahogy behunyom a szemem, azonnal azt az ijesztő maszkot látom magam előtt, és úgy érzem, megint ott ólálkodik a közelünkben. Még aznap este, miután a rendőrség elment, Harry kijelentette, hogy náluk fogok lakni, amíg nem vagyunk biztonságban. Segített összepakolni a cuccaim, miközben elmeséltük az aggódó Liamnek, Louisnak és Zaynnek, hogy mi történt pontosan. Szerencsére amikor megkapták az üzenetem, mindannyian hívták a rendőrséget és ők is azonnal autóba pattantak, hogy a házamhoz siessenek. Zayn odalépett mellém és kivette a pulcsikat a kezemből, mert látta, hogy még mindig mennyire remegett mindenem. 

- Majd én összepakolok helyetted, ülj le addig, jó? - mondta, én pedig hálásan pislogtam rá. 

- Köszönöm. 

A Harry és Louis lakásához tartó út közben végig csendesen ültem az autóban és bámultam az éjszakába burkolódzó várost. Ez az egész utóbbi időszak olyan volt, mint egy rémálom. Mintha nem is velünk történne, mintha valaki más életét figyelném egy filmen keresztül. Sosem hittem volna, hogy egyszer ettől kell majd rettegnünk: egy késsel masírozó, maszkos pszichopatától, aki kitudja miért, de a elakar tenni minket láb alól. Aznap éjjel mind az öten Harryék lakásán maradtunk, bezártunk minden ajtót és ablakot és az ágyon meg a kapanékon lustálkodva beszélgettünk. Louis a konyhába indult, hogy teát készítsen nekünk, de úgy döntöttem, hogy inkább elkísérem. Az utóbbi napok tanulsága szerint még a konyhában sem volt biztonságban egyikünk sem. A többiek addig a szobában maradtak és bekapcsolták a TV-t. 

- Segíthetek valamit? - fordultam Louishoz, amikor már a konyhában álltunk. 

- Nem, csak ülj le és próbálj megnyugodni - mosolygott rám, mire ellenkezni kezdtem. 

- Inkább segítenék, úgy érzem muszáj csinálnom valamit, különben megőrülök. 

Végül Louis megkért, hogy addig vegyek ki valami nasit a szekrényből, és öntsem ki egy tálba. Így is tettem, de sajnos mire Louis elkészült a teával, a nasis tál már üresen árválkodott a konyhaasztalon, ami mellé leültem. 

- Bocsi - szóltam lesütött szemekkel - ha ideges vagyok, mégtöbbet eszek. 

- Ne akard magad bemutatni nekem, ismerlek már. Ezért is kértelek meg. Tudtam, hogy befalod az egészet és reméltem, hogy attól kicsit majd sikerül megnyugodnod - nevetett Louis. 

Elmosolyodtam, ő pedig elővett egy újabb zacskó chipset, és kiöntötte a tálba. 

- Gyere, vigyük be a srácoknak a teájukat. Miközben mindenki a kezében tartott bögréből szürcsölgette a teát és közben beszélgettünk, sikerült valamennyire megnyugodnom. Végignéztem a fiúkon és melegség áradt szét a szívemben. Itt vagyok velük. Mindannyian itt vagyunk. Vigyázunk egymásra. Olyanok vagyunk, mint egy igazi család. El sem tudnám nélkülük képzelni az életem. Ők a támaszaim, amikor kicsúszik a talaj a lábam alól. Ők csalnak mosolyt az arcomra, amikor a sírás kerülget. Ők ölelnek át, ha magányos vagyok. Ők állnak ki mellettem, amikor mindenki más ellenem van. Ők azok, akikről biztosra tudom, hogy képesek lennének megvédeni engem akár az életük árán is. Napok óta nem volt efféle biztonságérzetem. Úgy gondoltam, ha öten vagyunk, talán nem támad ránk az a valaki. Öten csak megtudjuk védeni egymást és magunkat, na meg a biztonsági őrök is itt vannak és egy rendőrt is kirendeltek a ház elé, hogy figyelje a környéket. Miután ágyba bújtunk, azért még mindig nehezen sikerült lehunynom a szemem. A mellettem fekvő Zayn észrevette, hogy a plafont bámulom, mert nem tudok elaludni. 

- Gyere, itt vagyok és vigyázok rád Oshawott. Nem lesz baj! - mondta és átölelt. 

Csupán néhány perc kellett hozzá, és már el is nyomott az álom.

11. Fejezet: Rejtekhely

- Siessünk, le a pincébe! - szóltam,  és gyorsan lekapcsoltam az éjjeli lápmát.
Telefonunkkal világítva lerohantunk a lépcsőn. Végig attól rettegtünk, hogy közben kinyílik vele szemben a bejárati ajtó és megjelenik mögötte az a rémisztő alak. Már téptem is fel a lépcső mögött nyíló pinceajtót, de mikor hátra néztem, Harry már nem állt mögöttem. Motoszkálást hallottam a konyhából, majd nagy megkönnyebbülésemre megjelent Harry egy nagy késsel a kezében.
- Most mi van? Ne nézz így rám, csak a biztonság kedveért hoztam! - magyarázta, majd mindketten besiettünk a pince ajtaján és belülről bekulcsoztam az ajtót.
 Nem mertem még villanyt sem kapcsolni. A sötétben botorkálva lementünk a pince lépcsőjén. Ott aztán telefonommal világítva körül néztem. Mióta beköltöztem a házba, még nem is jártam itt. A berendezést egy régi, hatalmas és ócska szekrény alkotta, a falak mentén dobozok hevertek bennük játékokkal, labdákkal és különféle fölöslegessé vált csecsebecsékkel és kacatokkal, amiket az előző lakók maguk után hagytak.
- Gyere, bújjunk a lépcső alá! - suttogtam, de Harry a szekrényt bámulta.
- Nem bújunk inkább oda? - kérdezte, mire én a fejemet ráztam.
- Szerintem az egyetlen bútordarab lenne az első hely, amibe benézne. Gyere!
 A lépcső alatti részben teljes volt a sötétség és folyamatosan beleakadtunk egy-egy pókhálóba, ami abban a pillanatban cseppet sem érdekelt egyikünket sem. Ahogy ott kuporogtunk a lépcső alatt, azon tűnődtem, hogy vajon az az elmebeteg már a házban van-e.
Bár ott vannak a biztonsági őrök, csak nem jut át rajtuk - nyugtattam magam, miközben próbáltam kivenni a sötétben Harry arcát.
A következő pillanatban teljesen megdermedtem. Hallottam, ahogy lépked valaki a pince fölötti lépcsőn. Az emeletre tartott, ahol a szobám van.
- Nagyon félek - nyöszörögtem összekuporodva a poros, pókhálós falnak vetve hátamat.
Harry átölelt és éreztem, hogy neki is kalapál a szíve. Belecsimpaszkodtam és próbáltam úrrá lenni a pánikon. Megpróbáltam lassan, mélyeket lélegezni. Orron be, szájon át ki. Nem lettem tőle nyugodtabb. Elegedtük egymást és elővettem a telefonom.
- Vedd le róla a hangot! - figyelmeztetett Harry, és ő is így tett.
- A francba, lemerült! - panaszolta.
Én közben tárcsáztam a rendőrséget, akik a szokásos kérdéseket tették fel: Mi történt? Hol lakom? Ki vagyok?
Legszívesebben földhöz csaptam volna a telefont.
- Rakd le és maradj csendben, jön le az emeletről! - suttogta Harry, mire gyorsan kinyomtam a telefont és lekapcsoltam a kijelzőjét.
Én is hallottam a lépcsőn lefelé haladó léptek zaját.
Menjen el, könyörgöm...
Hirtelen eszembe jutott, hogy mit tegyek. Gyorsan újra előkaptam a telefonom és kapkodva megírtam üzenetben, hogy itt van a házban, mi a pincében vagyunk, hívják ki a rendőrséget. Elküldtem Liam, Zayn, és Louis számára is. Harry megbökött és a falra mutatott, aminek neki dőltem. Megfordultam és láttam, hogy az egyik deszka ki van lazulva. Nem tudtam mi van mögötte, de ki kellett derítenünk.
- Szedjük ki a deszkát! - mondta Harry és nekiláttunk.
 A kilazult deszkát sikerült hamar leválasztanunk, de egy akkora résen nem fértünk be. Harry a konyhából elhozott kést is bevetette, hogy minél előbb sikerrel járjunk. Már a második deszkát is leszedtük, amikor meghallottam, hogy valaki lenyomta, majd rángatni kezdte a pince ajtajának kilincsét. Közben sikerült egy akkora rést csinálnunk a deszkákon, hogy egyesével beférjünk rajta. Harry ment elsőnek. Addig én odahúztam a legközelebbi kacatos dobozt, hogy majd eltakarjam vele a leszedett deszkák helyén tátongó lyukat, majd négykézláb én is nehézkesen átpréseltem magam rajta. Közben hallottam, hogy a kapucnis alak berúgja a pince ajtaját, ami megadva magát az ostromnak nyikorogva kicsapódott. A deszkák mögött egy kisebb fajta rés volt csupán, épp akkora, hogy ketten szűkösen elfértünk benne egymásra pakolt lábakkal. Hallottam a maszkos őrült lépteit, ahogy egyre lejjebb haladt a pince lépcsőjén, aztán valószínűleg megállt körül nézni, mert pár másodpercig csak a mozdulatlanság idegölő némasága csengett füleimben. Nyikorogva kinyílt egy ajtó, biztos az ósdi szekrényé. Ekkor jelentőségteljes pillantást vetettem Harryre, akinek csak szemei csillogását sikerült kivennem a sötétségben. Közben remegő kézzel szorosan markolászta a konyhakést, mintha az élete múlna rajta. Megfogtam a csuklóját, hogy megnyugtassam őt és magamat is. Már egész testemben reszkettem a félelemtől. Arra gondoltam, hogy ha ránk talál az az őrült, így kell életem utolsó perceinek eltelnie? Egy lyukban bujkálva a pincében? Megfogadtam, hogy ha oda kerül a sor, minden erőmmel küzdeni fogok az utolsó pillanatig. Nem csak magamért, hanem Harryért is. Sosem hagynám, hogy a srácok közül bárkinek is baja essen. Lehet, hogy nem tudnám őket megvédeni, de megpróbálnám, az életem árán is.
Halkan és óvatosan közelebb húzódtam Harryhez, mert egyre jobban rám tört a félelem. Egyik kezével az én kezem szorította, a másikkal tartotta a kést, hogy ha a résén megjelenne a maszkos arc, azonnal neki essen.
Hallottam a léptei zaját és elképzeltem, ahogy a falak mentén körbe jár és benéz a dobozhalmok mögé, utánunk kutatva tekintetével. A léptei egyre közelebbről hallatszottak, nálam pedig eltört a mécses. Patakokban hullottak könnyeim a feszült várakozástól, a félelemtől, a felgyülemlett adrenalintól és a pániktól. Itt járhatott, a pince lépcsője mellett. Valószínűleg a lépcső alatti sötét kis zugba is benézett, ahol először Harry-vel kuporogtunk, s ahol most a kacatokkal teli doboz árválkodott a rejtekhelyünk előtt. Rendőrautó szirénájának hangja ütötte meg a fülemet, ami olyan reménnyel töltött el, hogy hirtelen kedvem támadt volna felkacagni. Persze nem volt hozzá merszem. Sietős léptek zaja hallatszott a pince lépcsőjéről. A kapucnis alak úgy tűnt, menekülőre fogta. Reméltem, hogy nem sikerül neki és elkapják végre azt a rohadékot. Elővettem a telefonom és kijelzője fényében Harryre pillantottam, aki szemmel láthatóan fellélegzett, könnytől csillogó szemmel mosolyogva nézett vissza rám aztán leejtette a kezében szorongatott kést és szorosan magához ölelt.
- Túl éltük, sikerült! - sóhajtotta. 

10. Fejezet: A majdnem tökéletes álom

Kedves naplóm! Nagy örömünkre Zaynt végre kiengedték a kórházból! Hosszú nap áll mögöttem. A fiúkkal ma sok tennivalónk volt. Fotózás, egy interjú és egy TV fellépés. Bár őszintén bevallom, semmi kedvem nem volt pózokat vágni egy fotózáson a jelen helyzetben, de legalább valamennyire elvonta a figyelmem az utóbbi időben történetekről. Most itt ülök a szobám ablakában és a zuhogó esőt bámulom... Ha bárki is tudná, mennyire magányos vagyok!

Egy ideig elnéztem, ahogy az esőcseppek dühös táncot járnak az ablakpárkányon, aztán a telefonomra pillantottam. Megnéztem, Demi válaszolt-e Twitteren, de csalódnom kellett. Minek erőltetem? Semmi értelme. Mit is akarna ő pont tőlem? Ha tetszene is neki valaki a bandából, az biztos nem én lennék. Ezektől a gondolatoktól csak még inkább elszontyolodtam, úgyhogy inkább elmentem letusolni, majd telepakoltam a tálcámat finomságokkal és leültem a TV elé. Naná, hogy a Rocktábor című film ment Demi főszereplésével. Mindenesetre megnéztem, mert szeretem azt a filmet. Aztán még néztem egy kis Scooby Doo-t, amin végül sikerült bealudnom az immár üres tálcával a kezemben. Furcsa álmom volt. Demi és én a naplementében sétáltunk mezítláb, kézenfogva a tengerparton. Hosszú, babakék ruhájának szegélye a homokot súrolta. Rám mosolygott és esküszöm, úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem, menten kiugrik a helyéről, egyenesen bele a tengerbe. Megszerettem volna ölelni, de nem mertem. Nem értettem, mit keresek ott vele, és miért fogja a kezem. Mintha szavak nélkül is tudta volna, mit akarok. Megállt és szembefordult velem. Mosolya beragyogta sötétségbe borult lelkem minden apró zugát, szemeiben olyan boldogság és melegség honolt, amilyen engem már oly' régóta elkerült. Átölelt, szorosan, mintha megakarna védeni az egész világtól. Mintha ezzel megtudta volna akadályozni, hogy felébredjek álmomból. Mert ekkor már tudtam, hogy ez az egész nem lehet valóság... de hagytam magam áltatni, csak még egy kicsit. Csak még egy cseppnyi jusson még ebből a boldogságból. Kússzon a bőröm alá, vésődjön a szívembe, hogy még akkor is érezzem, amikor már nem ringat tovább tudatlanságba az álom.
- Hogy? És miért pont én? - hebegtem arcát fürkészve.
- Mert tökéletes vagy. Mindenki az, a maga egyedi módján. Te is az vagy, ezt tudnod kell. Értékes vagy, ne emészd magad az ellenkezőjén - mondta lágy hangján, és valamilyen oknál fogva elhittem minden egyes szavát.
- Ebben a pillanatban az egész világ féltékeny lehet rám - mondtam és közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.
 Finoman a derekára tettem a kezem, és egyre közelebb kerültem egővörös ajkaihoz. Magamon éreztem cseresznyés lélegzetét, de mielőtt megcsókolhattam volna, valaki megbökött hátulról. Megfordultam, és minden boldogságom azonnal szertefoszlott. A tengerpart sötétségbe borult, a naplemente egy csapásra szertefoszlott. Egy rémisztő maszkkal találtam szemben magam, majd egy hatalmas kés fúródott a hasamba. Soha nem éreztem még ilyen fájdalmat. Össze rogytam. Hát itt a vég... még utoljára látni akartam Demi arcát. Megfordultam, de ő már nem volt sehol. Valaki az arcomat piszkálta... bökdösött, de ki lehet az? Ez már a túlvilág? Nem az volt. Az álom véget ért. Nagyon furcsa volt visszatérni a valóságba, mintha víz alól kerültem volna a felszínre. Hirtelen felültem, mint aki levegő után kapkod, és ezzel egyidejűleg hatalmas ütést éreztem a homlokomon.
- Aúúú! - szisszent fel valaki fél méterre tőlem. Riadtan oldalra nyúltam, hogy felkapcsoljam az éjjeli lámpát. Harry ült az ágyamon, és ő is a homlokára tapasztotta tenyerét.
- Kösz, hogy lefejeltél - mondta panaszosan.
- Hé, te piszkáltál meg bökdöstél álmomban! Hogy kerülsz egyáltalán ide?
 Harry leeresztette tenyerét és úgy nézett rám, ahogy az óvodásokra szokás.
- Írtam neked, hívtalak. Nem reagáltál és aggódtam. Rajtam kívül csak te voltál még egyedül, gondoltam eljövök megnézni, minden rendben van-e. Túl korán volt még ahhoz, hogy aludj.
- Miért, hány óra van? - kérdeztem csodálkozva, mire ő tájékoztatott, hogy kilenc múlt.
- Miért könnyes az arcod? - kérdezte csodálkozva.
Meglepetten vettem tudomásul, hogy igazat mond.
- Túl szépet álmodtam...
Harry az ablakhoz lépett és kibámult rajta a még mindig szakadó esőbe. Egy ideig szótlanul állt ott, majd hirtelen riadtan felém fordult.
- Jön - figyelmeztetett.
Nem értettem, miről beszél.
- Kicsoda?
- Egy fekete ruhás, kapucnis fószer... Most jött át az úttesten, megkerüli a kaput. 

Miközben Harry ezeket kimondta, én teljesen lefagytam.
- Most mit csináljunk? - pattantam fel az ágyról rémülten...

9. Fejezet: Hány fajta csók létezik?

Kedves naplóm! Hiába vígasztaltak a srácok, hiába kutatott a rendőrség a támadónk után, hiába állított a menedzserünk biztonsági őröket a lakásainkhoz, semmitől sem lettem boldogabb. Napok óta csak a szobámban  kuksolok magányosan, és evésbe fojtom a gyászomat. A bandatagok folyamatosan próbálnak jobb kedvre deríteni, elvonni a figyelmem, de nem járnak sikerrel. Nincs kedvem társaságban lenni, de egyedül sem jó, mert minden percben szomorkodok és rettegek. Közben a többieknek is állandóan írom az üzeneteket, hogy tudjam, biztonságban vannak-e. Zayn még mindig kórházban van, de már javult az állapota. A barátnője, Perrie minden szabadidejét bent tölti nála, és mi is minden nap bemegyünk hozzá.

Az egyik ilyen alkalom után épp kiléptünk a kórház bejárati ajtaján és már indultam volna haza, amikor Harry megragadta a karom és szembe fordított magával.
- Figyelj, ez így nem mehet tovább - mondta komoly kifejezéssel az arcán.
- Micsoda? - értetlenkedtem, miközben a kabátom cipzárával babráltam. Igazából viszont nagyon is jól tudtam, hogy mire gondol.
- Az, ahogyan viselkedsz. Kerülsz minket, magányosan ülsz a lakásodban, teljesen magadba fordulsz, és ez a legrosszabb, amit most tehetsz.
Harry aggódó pillantása láttán lesütöttem a szemem.
- Nem azért kerüllek benneteket, mert nem vágyom a társaságotokra, hanem mert tudom, hogy most nagyon rossz társaság lennék, és nem akarom elrontani senkinek a hangulatát sem - motyogtam, mire Liam is közelebb lépett hozzám.
- Azt akarod, hogy felpofozzalak? Szükséged van ránk. Nekünk pedig rád! Nagyon sajnáljuk azt, ami a cicáddal történt, de erősnek kell maradnod és hálát kell adnod, amiért nem végeztük mi is úgy, ahogy ő - magyarázta, majd Harry átvette tőle a szót.
- Ráadásul nem mászkálunk egyedül azóta az eset óta, ezt már megbeszéltük nem egyszer!
- Dehát ott van az a sok testőr - vágtam közbe.
- Nem bízhatunk senkiben sem, csak egymásban! Louis és Liam most a csajaikkal találkoznak, én pedig szépen megyek veled. Világos? - nézett rám kérdő tekintettel Harry.
Lassan bólintottam, miközben a törődésüktől meghatódva könnybe lábadt a szemem. Harry összeborzolta a hajam, aztán átkarolta a vállam és elindultunk az autóhoz. Négyen ültünk hátul a kisbuszban, a sofőr pedig elől.
- Figyelj, Harry. Akkor te ma Niallnél alszol? Mert akkor én áthívom hozzánk Eleanort, hogy aludjon nálunk  - fordult Louis Harry-hez, aki bólintott.
- Liam, te hol leszel ma? - kérdeztem én.
- Sophie-nál. A történtek után nagyon féltem őt is. Nem tudhatjuk ki az, aki Zaynre és ránk is ránk támadt. És azt sem, hogy miért. Mi van, ha a csajainkra is rá száll? Nem tudom mi jöhet még... Először majdnem megfojtja Zaynt, aztán meg késsel támad ránk? Szerintetek tényleg egy őrült rajongó az? - Liam körbejáratta rajtunk a tekintetét, mire Louis egy másik kérdéssel válaszolt.
- Ugyanaz lehetett a két támadó?
Harry volt az, aki végül felelt:
- Fogalmam sincs, hogy egy rajongó az-e, vagy sem. De az szerintem tuti, hogy a két támadás összefügg egymással, a hülye üzenetekkel meg csomagokkal kiegészítve.
- Tökre olyan, mintha valami horrorfilmbe csöppentünk volna... - mondtam elszontyolodva, majd Harry-vel elköszöntünk a többiektől és kiszálltunk az autóból.
- Vigyázzatok magatokra! - búcsúztam a Liam-Louis párostól, mielőtt becsaptam a kocsi ajtaját, aztán Harry-vel elindultam a biztonsági őrökkel szegélyezett kapu felé.
A lakásomba lépve első dolgom az volt, hogy óvatosságból átnéztem minden helységet, nincs-e ott valaki. Miután ezzel megvoltam és nem találtam senkit, a konyhába léptem és kinyitottam a hűtőt. Időzben Harry már leült az asztalhoz, amire sietve kipakoltam mindenféle fimomságot, és neki láttam, hogy tele tömjem magam.
- Nyugodtan szolgáld ki magad te is! - bíztattam Harryt tele szájjal.
Később aztán elterpeszkedtünk az ágyon, hogy megnézzünk egy vígjátékot, ami igazán ránk fért. Közben Harry elkérte a laptopom, hogy böngésszen kicsit az interneten.
- Tele van a net azzal, hogy Zayn kórházban van. Azt is tudják, hogy valaki megverte... de arról sehol sem írnak, hogy valaki a kórteremben meg is próbálta fojtani. Arról sem találok semmit, hogy megakartak ölni téged és Liamet. Csak annyit írnak, hogy valaki betört a lakásodba és hogy kint volt a rendőrség - tudósított.
Felsóhajtottam, mielőtt megszólaltam volna.
- Addig jó, amíg nem tud mindenki mindenről.
Ekkor Harry hirtelen felült az ágyon és halálosan komoly arccal rám nézett:
- Már fent vannak rólad a meztelen képek!
- MICSODA?? Ne már! - ugrottam fel siránkozva, mire Harry hangosan elkacagta magát.
- Csak szivattalak, nincs fent semmi! - csillapított.
Hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam és kicsit végre jobb kedvem lett, napok óta először.
- Nincs kedved inni valamit? - kérdezte fellelkesedve Harry, majd az arcomat fürkészve hozzátette: - Jó lenne kicsit oldani ezt a sok stresszt és szorongást.
 Végül belementem, hiszen tényleg nagyon jó lett volna már végre ellazulni és elengedni magunkat. Volt is a hűtőmben egy üveg whiskey, amivel nagy mosolyt sikerült csalnom Harry arcára, amikor bevittem a szobába.
- Király! - pattant fel az ágyról.
 Miközben kitöltött belőle mindkettőnknek, addig én a zenéről gondoskodtam. Harry átnyújtotta nekem az egyik poharat, és koccintottunk.
- Igyunk arra, hogy a rendőrök elkapják azt az elmebeteget, és vége ennek a rémálomnak! - szólalt fel Harry, én pedig bőszen bólogattam.
 Időközben szép lassan elfogyott az üveg tartalmának negyede, fele, majd háromnegyede, és minél kevesebb volt benne, nekünk annál jobb kedvünk támadt.
- Jaj, Niall én úgy szeretlek! A többieket is! Olyan jó, hogy van egy bandánk, nem? - mondta akadozva Harry, miközben balra-jobbra dőlt a székén.
Úgy tűnt, mint aki azt sem tudja milyen bolygón van. Sajnos én sem voltam jobb állapotban. Forgott velem a világ. Próbáltam ráfókuszálni Harry arcára.
- Én is szeretlek, téged és a többieket is! Egy nagy család vagyunk. Csak sokan azt kívánják, bárcsak ne lennék a része... - mikor ezt kimondtam, hangulatom egyik végletből a másikba csapott át. Teljesen letörtem és elszomorodtam. Az asztalt bámulva ültem csendesen, mire Harry értetlenül nézett rám.
- Te meg miről beszélsz? 

- Hát a rajongókról, akik szerint a One Direction sokkal jobb lenne nélkülem... Akik szerint csúnya vagyok, meg dagadt, és rossz a hangom. Akik téged és a többieket megölelnek, engem pedig kihagynak, mintha ott sem lennék. Akik közös kép készítésénél engem odébb küldenek, mert nem akarják, hogy én is rajta legyek... - ahogy ezeket kimondtam és felelevenedett bennem az egész, akaratnalul is elkezdtem bömbölni. Mindig is nagyon fájt a dolog, de sosem beszéltem róla a többieknek. Próbáltam mosollyal álcázni, hogy mennyire fáj. Persze nem mindig sikerült. Sosem értettem, miért utálnak engem ennyire a "rajongóink". Hiszen én sosem bántottam őket! Nem mondtam senkiről semmi rosszat, mégis így viselkednek velem...
Könnycseppek hullottak az asztalra, miközben a hajamba markoltam, hogy próbáljam csillapítani a zokogásom. Harry megfogta a kezem és így szólt:
- Figyelj, Niall! Te egy kedves, helyes srác vagy, aki bármit megtenne a szeretteiért, és aranyból van a szíved. Nem vagy csúnya és nem vagy tehetségtelen! Zayn is megmondta, hogy szívesen cserélne veled hangot, mert a tiéd olyan, mint egy angyalé. Nem szabad azokra az idióta, gyűlölködő emberekre hallgatnod, akik olyan megkeseredettek, hogy mások gúnyolásában lelik örömüket. Te sokkal többet érsz annál, hogy foglalkozz az ilyen patkányokkal - ahogy ezeket mondta nekem, láttam a szemében, hogy őszintén gondolja.
Letörölte az arcomról a könnyeket, majd a következő pillanatban - magam sem tudom miként, vagy miért - de azon kaptam magam, hogy csókolózunk. Csak pár másodpercig tartott és nem volt igazi nyelves csók, inkább csak olyan baráti, szeretetből, nem pedig szerelemből. Egymásra néztünk és elnevettük magunkat. Nem is vettük észre, hogy az ablakon túl eleredt az eső, ahogy azt sem, hogy a telefonomra új üzenet érkezett:

"A macskád után ki lesz a következő? Ötöt tippelhetsz!"

8. Fejezet: Menekülj!

Miközben az utcán futottam meztelenül, csak az járt a fejemben, hogy túl kell élnünk... életben kell maradnunk, hiszen annyi minden van még, amit megszeretnék valósítani. Annyi finomság, amit még meg kell kóstolnom. Viccesen hangozhat, hogy ruha nélkül rohangáltam, de higgyétek el, hogy korántsem volt az. Halálra voltam rémülve, mert a kapucnis-késes zaklató még mindig a nyomunkban volt. Hiába kiáltoztunk segítségért, egy lélekkel sem futottunk össze.
- Ilyenkor hol vannak a rajongók? Hol van bárki is, hogy segítsen? - kérdezte kifulladva futás közben Liam.
Annyira nem lepődtem meg, hiszen a legtöbb ember a munkahelyén volt, és egyébként is szándékosan költöztem egy csendes, nyugodt környékre. Az egyik pillanatban Liam hirtelen megragadta a karomat és magával rántott az egyik ház előtt álló hatalmas bokrok egyikébe. Ott kuporogtunk és lélegzetvisszafojtva, reszketve vártuk, hogy mikor bukkan fel látószögünkben a kapucnis alak. Egész testemben remegtem a félelemtől és a hidegtől egyaránt. Liam megszorította a kezem és nem engedte el. Ránéztem és láttam, hogy ő is ugyanúgy fél, mint én. A másodpercek hosszú óraknak tűntek, majd megjelent két fekete cipőbe bújtatott láb, lassan haladt, a kezében tartott hatalmas kés élén láttam a bokrok tükörképét. Egyre jobban reszkettem, mire Liam egyre erősebben szorította a kezemet. Csak ne álljon meg, könyörgöm menjen tovább. Ismételtem elkeseredetten magamban újra és újra. A szívem a torkomban dobogott, attól féltem meghallja, olyan hangosan vert. Egy autó hajtott be az utcába, láttam, ahogy elhajt a maszkos alak mellett, mire az ruhája alá rejtette kését. Liammel egymásra néztünk és tudtam, hogy ő is tudja: abban az autóban Harry és Louis ült. Hozzám igyekeztek. Ha észre veszik a fürdő kihasított ajtaját, talán hívják majd a rendőrséget. Csak remélni tudtam, hogy a késes alak nem megy vissza a lakásomra és nem veszi őket is üldözőbe. Tovább haladt... talán nem vett észre minket. Vagy talán tudja, hogy Harryék perceken belül hívják a rendőrséget. Mély levegőt vettem, de nem mertem megmozdulni. Ekkor megcsörrent Liam mobilja és mindketten rémülten a zsebére meredtünk.
- Csinálj valamit, mielőtt meghallja és visszajön - suttogtam.
Liam elővette a telefonját és gyorsan kinyomta. A kijelzőn láttam, hogy Harry volt az, aki hívta. Halk, komótos léptek zaját hallottam és teljesen megdermedtem. Liam megbökött és intett, hogy kövessem, majd óvatos mozdulatokkal megindult a bokron át a ház felé. Követtem, de hiába vigyáztunk, a bokor gallyai óvatlanul is meg-megreccsentek. Mikor kimásztunk, azonnal futni kezdtünk, hátra sem néztünk. Megkerültük a házat és berohantunk a háta mögött lévő kamra mögé. Liam levette a pulcsiját, hogy eltakarhassam magam vele. Hosszú perceket álltunk ott, rettegve attól hogy az a maszkos valaki egyszer csak megjelenik mellettünk... de nem jelent meg, mi pedig elindultunk vissza a lakásomhoz a házak mögött osonva. Közben Liam jelentette az esetet a rendőrségnek. A lakásomra érve egyenesen a hálóba rohantam, hogy végre felöltözhessek. Nagyon szégyeltem magam és reméltem, hogy senki sem látott meg az utcán meztelenül. Mi van, ha itt bujkáltak valahol a lesifotósok? Egy óra múlva tele lesz a net a csupasz hátsómmal? Nagyon remélem, hogy nem...
Harry és Louis Liammel a nyomukban berohantak utánam a szobámba. Arckifejezésükből ítélve halálra voltak rémülve.
- Hé? Mi történt? Láttük a fürdőt és teljesen kiakadtunk - hadarta Louis.
- Aztán megtaláltuk a macskádat... Hívtuk Liamet, de folyamatosan kinyomta! - panaszolta Harry, majd hozzátette - Te meztelenül mentél el itthonról??

Meg sem hallottam a kérdést, hiszen leragadtam a macskámról szóló mondatnál.
- Mi történt a cicámmal? - kérdeztem rémülten. A fiúk leszegték a fejüket, majd Louis azt morogta az orra alatt, hogy jobb, ha nem látom. De én ragaszkodtam hozzá, hogy mutassák meg. Elvezettek a konyhába, ahol szörnyű látvány fogadott: a cicám, Jess hullája egy késsel a falhoz szegezve lógott. Könnyek kezdték el égetni a szemeim, majd megállithatatlanul hullottak végig az arcomon.