21. Fejezet: Majd legközelebb!

Álmatlanul feküdtem az ágyamban. Harry nem jött el, nekem pedig folyton az az üzenet járt a fejemben. Mikor lesz már vége? Szorongva forgolódtam és hallgattam az esetleges zajokat, hogy vajon mikor reccsen meg az egyik lépcsőfok, vagy mikor nyílik az egyik ajtó a földszinten. Bebújtam nyakig a takaró alá, mintha az képes lenne megvédeni minden rossztól. Beakartam kapcsolni a tévét, hogy focit nézzek, vagy meséket, de nem mertem. Féltem, hogy akkor nem hallanám, ha valaki bent lenne a házban. Az éjjeli szekrényen heverő telefonomért nyúltam, hogy megnézzem az üzeneteim. Csalódottság járt át, mivel Harry még mindig nem írt nekem. Mi van, ha baja esett?
Írok neki egy újabb üzenetet, gondoltam. Miután ezzel megvoltam, mozdulatlanul fekve vártam a választ, az viszont csak nem akart megérkezni. Ekkor összerezzentem, mert neszelést hallottam a földszintről. Ajtó nyílt ki, majd csukódott be, aztán megnyikordult az egyik lépcsőfok. Most mit csináljak? Teljesen bepánikoltam. Jobb ötlet híján halkan kibújtam a takaró alól és bemásztam az ágy alá. Épp, hogy behúztam a lábam, már nyílt is lassan a szobám ajtaja és megjelent mögötte két láb. Még levegőt sem mertem venni, nehogy meghallja. Felkapcsolta a villanyt és a szoba sárgás fénybe borult. Úgyis megtalál, innen nincs menekvés - ilyen, és ehhez hasonló sötét gondolatok táplálták az egyre növekvő szorongásomat. Láttam, ahogy a két láb egyre közelebb kerül az ágyhoz, a cipők harminc centire voltak az arcomtól. Próbáltam leküzdeni a reszketést, ami lassan, de biztosan úrrá lett a testemen. Ezek a cipők annyira ismerősek... A betolakodó ledobta őket a lábáról és leült az ágyra. Ennek következtében a matrac középen besüppedt, nekem pedig még jobban össze kellett húznom magam, hogy elférjek alatta. Miért ült le az ágyamra? Talán azt várja, hogy bejövök majd az ajtón és akkor lecsap rám? Ha így lenne, biztos elbújt volna és úgy várna rám lesben állva. Bekapcsolta a tévét, én pedig a csendet hirtelen megtörő zajtól annyira megijedtem, hogy bevertem a fejem a deszkákba. A következő pillanatban egy arc jelent meg velem szemben, fejjel lefelé nézett rám, göndör haja a szőnyegre hullott.

- Te meg mit keresel az ágy alatt? - pillantott rám Harry.

Behunytam a szemem és fellélegeztem. Harry arca eltűnt, én pedig kimásztam az ágy alól. Ő ott ült rajta, és a kedvenc párnámat szorongatta.

- A frászt hoztad rám! Majd' kiugrott a szívem a helyéről, azt hittem, valaki megint betört, hogy megöljön! - replikáztam, mire olyan arccal nézett rám, amilyennel az aranyos kisgyerekekre szokás.

- Ne haragudj rám! Megakartalak lepni... - mondta bocsánatkérő hangon.

Én még mindig csak álltam az ágy mellett felháborodva.

- Az üzenetekre bezzeg nem válaszoltál! Nagyon sokáig vártalak... Nem is aludtam.

- Miért nem? - nézett rám tűnődve.

- Mert féltem... - csúszott ki a számon, de aztán meg is bántam, hogy ezt mondtam. Most biztos azt gondolja, hogy félős kisfiú vagyok...

Megfogta a karomat és finoman közelebb húzott magához, aztán átkarolta a derekam és megölelt. Arcát a hasamhoz nyomta, mintha egy párnán feküdne, csak épp függőleges testhelyzetben.

- Ezt most miért...? - dadogtam elpirulva, majd finoman a hajára tettem a kezem.

Nem szólt egy szót sem, csak lassan az ágyra húzott, és mikor már ott ültem mellette, rám emelte tekintetét.

- Olyan aranyos vagy. Annyira... örülök, hogy ilyen vagy. Nagyon tetszik.

- Ne hazudj, olyan vagyok mint egy lúzer - habogtam, miközben a fejembe tódult a vér. Arra gondoltam, hogy biztos úgy nézek ki, mint egy rák.

- Lúzer te sosem leszel - mondta és megfogta a kezem.

Minden félelmem, az összes aggodalmam egyik pillanatról a másikra foszlott semmivé, mert ő ott volt velem. Bármilyen helyzetben is voltunk, bármennyire is kilátástalannak tűnt ez a véget nem érő hajsza a gonosszal, ott és akkor, egymással szemben az ágyon ülve úgy éreztem, minden rendben van. Biztonságban vagyok. Pillangók csapkodják szárnyaikat vidáman itt bent, a pocimban. Erősebben, mint egy pizza gondolatára szokták. Ez más volt. Úgy éreztem, hogy az egész belsőm megtelik, megtöltődik teljesen akár egy lufi, de levegő helyett melegséggel, hálával, boldogsággal... és szerelemmel? Ilyen lenne hát az az érzés, melyről már oly' sokat hallottam, de még soha nem tapasztaltam úgy igazából? Hirtelen és gondolkodás nélkül megöleltem, miközben az ágyon térdeltem, szorosan öleltem magamhoz és hagytam, hogy magával ragadjon ez a felemelő, semmihez sem fogható érzés.

- Niall... - suttogta, de nem szólt többet.

Hosszú percek teltek így el, némán ölelkezve. 

Összebújva aludtunk el.

- Égve hagyjam az éjjeli lámpát? - kérdezte Harry, mikor már a takaró alatt feküdtünk.

- Nem kell. Nem félek, mert itt vagy velem...

Reggel én voltam az, aki tovább aludt. Mindig én vagyok az, na meg Zayn, aki még nálam is tovább szokott aludni. Harry általában korán kel. Mikor kinyitottam a szemem, már nem feküdt mellettem. Egy percig azt hittem, az egészet csak álmodtam... de aztán belépett az ajtón tálcával a kezében és lerakta az ágyam mellé.

- Jó reggelt - köszöntött fülig erő mosollyal az arcán.

Felültem az ágyban és vigyorogva a tálcára néztem.

- WOW, ez az enyém? De édes vagy! Neked is jó reggelt! - mondtam jókedvűen. Nagyon jól esett, hogy ágyba hozta nekem a reggelit. Mindig is erre vágytam, és még sosem volt benne részem.

Egymás szájába rakosgattuk a falatokat és nevettünk, amikor egy-egy ilyen falat célt tévesztett. 

Miután megreggeliztünk, elindultam letusolni. Bevallom nagy volt a kísértés arra, hogy Harryt is magammal hívjam a fürdőbe, de úgy éreztem, arra még nem állok készen, hogy együtt zuhanyozzunk. Láttuk már mind az öten meztelenül egymást, de ez egy teljesen más szituáció. Semmit nem akartam elkapkodni.

Épp a hajamat szárítottam, amikor Harry bekopogott.

- Gyere be - mondtam.

Miután becsukta a fürdő ajtaját maga mögött, leült a kád szélére és rám nézett.

- Tegnap elfelejtettem megkérdezni, hogy te is kaptál-e ilyen SMS-t - szólt, és a kezembe nyomta a mobilját.

- Én is kaptam - mondtam rosszkedvűen.

- Gyorsan írok a többieknek, hogy jól vannak-e.

Fújtam még egy kis hajlakkot a hajamra, aztán leültem Harry mellé a kád szélére.

- Már megakartam kérdezni, hogy milyen érzés, hogy meg... szóval hogy megöltél egy embert? - néztem rá komolyan.

- Rossz belegondolni, hogy elvettem valakinek az életet, mert úgy érzem ehhez egy embernek sincs joga. Senki sem rendelkezhet a másik élete felett, egyikünk sem Isten... de az az ember gonosz volt és vagy ő öl meg minket ott a szigeten, vagy mi őt. Nem hagyhattam, hogy bántson téged, már emelte a kését... Megölt volna! Azt pedig nem bírtam volna elviselni. Nem éltem volna túl.

Átkaroltam őt és a szemébe fúrtam a tekintetem.

- Ne marcangold magad emiatt! Neki egy percig sem lett volna bűntudata, ha megöl minket. Nem egyszer majdnem sikerült is neki! Megakarta fojtani Zaynt, leszúrt téged és letépte a körmeimet... Az egy elmebeteg volt - mondtam, de titokban magamat okoltam az egészért. Harrynek azért kellett ölnie, hogy én életben maradjak. Amit egyszerre tartottam morbid módon romantikusnak és borzasztónak is. Mintha Harry olvasott volna a gondolataimban.

- Te se emészd magad. Választani kellett, hogy vagy te, vagy ő. Persze, hogy nem hagytam, hogy te halj meg! De nem bántam meg, mert azt sosem tudnám megbocsájtani magamnak, ha végignézném egy olyan ember halálát, aki fontos nekem.

Valaki csengetett.

- Ki az? - kérdeztem óvatosságból, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.

- Én vagyok az, Liam!

Beengedtem, aztán vissza zártam az ajtót.

Köszönésképp megveregettük egymás vállát, majd elindultunk a konyhába, ahol Harry a kávéfőzővel babrált.

- Szia Harry! Nem is tudtam, hogy te is itt vagy - lelkesült fel Liam.

- Itt aludtam - mosolygott Harry, majd hozzátette: - Te is kaptál SMS-t?

- Igen... Már írtam Zaynnek és Louisnak is, hogy jól vannak-e.

- Én is. Zayn írta, hogy minden rendben van, Perrievel van a családjánál, de Louis még mindig nem válaszolt...

- Nekem se.

- Azt hittem, csak azért nem válaszol, mert még mindig haragszik rám.

Ekkor megcsörrent Harry mobilja és sietve felvette.

A menedzserünk volt az. Görcsbe rándult a gyomrom, miközben Harry arcát néztem. 

- Azonnal indulunk - mondta feldúlt hangon.

Miután letette a telefont, felénk fordult.

- Mi történt? Ugye nem...? - faggattam.

- Az éjszaka tűz volt a lakásunkon - felelte. Úgy tűnt, még fel sem fogta a telefonban hallottakat.

- És Louis? Otthon volt? Mi van vele? Harry, mondd már!

Előre féltem a válaszától.

- Igen, otthon volt... Most a kórházban van. Füstmérgezést kapott.

- Akkor induljunk! - sürgettem, és sietve belebújtam a cipőmbe.

Egész úton nyomott hangulat uralkodott az autóban. Én vezettem, de végig remegett a kezem és nagyon nehéz volt koncentrálnom, nehogy balesetet okozzak.

- Ugye fel fog épülni? - kérdezte reménykedve a hátsó ülésről Liam. Harryre néztem, aki szótlanul ült mellettem és kibámult az ablakon.

Louis családja már a kórteremben volt. A kistestvérei rögtön odarohantak hozzánk és megöleltek minket, amikor beléptünk az ajtón. Louis az ágyban feküdt és arcmaszkon keresztül kapta a friss oxigént. Bűntudat égetett belülről, amikor arra gondoltam, hogy amíg mi Harryvel békésen aludtunk, Louis az égő lakásból próbált kijutni és nem volt ott egyikünk sem, hogy segítsen neki. Teljesen egyedül volt. Könnyek szöktek a szemembe és kirohantam a folyosóra. Néhány másodperc múlva Zayn is befutott.

- Hé, Niall! Mi a baj? - kérdezte aggódva, amikor oda ért hozzám.

Megcsóváltam a fejem és megöleltem, képtelen voltam megszólalni. A hátamra tette a kezét és próbált megnyugtatni.

- Hogy van Louis? Mi történt?

- Leégett a lakásuk... Füstmérgezést kapott - mondtam, miután sikerült rávennem magam arra, hogy megszólaljak.

Zaynnel az oldalamon visszamentem a kórterembe, ahol Harry és Liam Louis anyukájával beszélgettek.

- Azt mondták az orvosok, hogy hajnalban történt. Miután behozták a kórházba, értesítettek telefonon. Azt mondták szerencse, hogy az egyik szomszéd azonnal kihívta a tűzoltókat és a mentőket, amikor meglátta a tüzet. Aztán... - itt egy kisebb szünetet tartott, mert könnyek kezdtek potyogni a szeméből -, a fiamnak valahogy sikerült kijutnia az égő lakásból, de szinte azonnal eszméletét vesztette. Istenem, bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha nem jut ki! Bent égett volna és nem láthattam volna soha többet! - azzal hangos zokogásban tört ki.

Liam vigasztalón átkarolta a vállát, én pedig szóltam Harrynek, hogy jöjjön ki velem és Louis kisebb testvéreivel a folyosóra. Nem akartam hogy lássák az anyukájukat ilyen állapotban.

- Mi van Louval? Ugye jól van? - kérdezte az egyikük, Phoebe, mikor már a folyosón ültünk.

- Igen, minden rendben lesz. Ne aggódjatok! - nyugtatta Harry őt és ikertestvérét, Daisyt. Láttam rajta, hogy mennyire gyötri a bűntudat, amiért ő nem volt ott az éjjel, hogy segítsen Louisnak, és ettől nagyon elszomorodtam.

Ekkor lépett ki a kórterem ajtaján Liam és Zayn.

- Mi az, srácok? - fordultam feléjük, miközben a kis Phoebe a térdemen ült.

- Szerintem hagyjuk, hogy először Louis családja legyen bent. Nem lehetünk bent ennyien egyszerre a kórteremben - mondta Liam.

Visszakísértem az ikreket az anyukájukhoz, aztán a srácokkal kint maradtunk a folyosón.

- Nagy szerencséje van Louisnak, hogy nem lett komolyabb baja. Csoda, hogy nem égett meg - szólt Zayn.

- Ilyenre még csak ne is gondoljunk - mondtam.

- Az egész az én hibám. Ha otthon maradtam volna este, akkor lehet, hogy Lou most nem feküdne itt. Lehet, hogy hamarabb észrevettem volna a tüzet és még hamarabb sikerült volna neki is kimenekülnie... - ostorozta magát Harry.

- Ne hibáztasd magad. Ezt senki nem láthatta előre - mondta Liam fejcsóválva.

Egyszerre csörrent meg mind a négy telefon. Mindannyian elővettük a sajátunkat, hogy megnézzük. Az új üzenet cseppet sem javított a közérzetünkön.

"Nem halt meg senki? Pedig annyira igyekeztem! Na mindegy, majd legközelebb!"

20. Fejezet: Hogyan tovább?

Aznap éjjel szinte semmit nem aludtam. A szívem még mindig többszörös sebességgel vert a megszokottnál. Csak is arra tudtam gondolni, ami ott történt azok között a magasra nyúló fák között... Arra, ahogy csókolt, ahogy érintett, ahogy ölelt... Így felidézve az az érzés olyannak tűnt, mintha nem is e-világi lett volna. Legalább is én még soha nem éreztem ehhez foghatót korábban. Órákon át néztem, ahogy Harry mellettem alszik. Álmában is a kezem fogta, nekem pedig jól esett csak feküdni ott és bámulni őt, miközben ő gondolatban ki tudja, hol járt. Talán álmában ő is felidézi a csókunkat? Átéli újra azt a pillanatot? Hanyatt feküdtem, de nem engedtem el a kezét. Az ezer csillaggal borított égboltra emeltem a tekintetem és eltűnődtem azon, mi lesz ezek után. Mit akarhat tőlem? Vajon szeretné-e, hogy járjunk, vagy fiúval ilyesmit azért már nem tud elképzelni? Lehet, hogy korábban már volt együtt más sráccal is? És ha igen, ő jobban csókolt nálam? Őt is úgy ölelte, ahogy engem? Hirtelen azon kaptam magam, hogy féltékenyen elképzelem, ahogy Harry megcsókol egy másik fiút, és belesajdult a szívem. De hiszen még csak nem is járunk, ráztam meg a fejem. Mi van velem? Az egyik legjobb barátom megcsókolt, nem olyan nagy dolog!
De, még szép, hogy az... Kit próbálok áltatni? Ez az egy csók számomra hatalmasabb volt az egész eddigi silány szerelmi életemnél. És bár magamnak is nehéz volt ezt bevallanom, de többre vágytam. Azt akartam, hogy legyen még száz és száz ilyen csókunk. Hogy éjszakákon át beszélgessünk, egymást ölelve aludjunk el, mellette ébredjek minden reggel. Már fájt... ezekre a gondolatokra egyszerűen a szívem olyan erővel kezdte püfölni a bordáimat, hogy már szó szerint fájt. Ez most mit jelent? Azt, hogy meleg lennék? De ha az lennék, nem vágytam volna olyan áhítattal Demi csókjaira, na meg arra, hogy észrevegyen. De hiszen soha nem volt jele annak, hogy a fiúkhoz is vonzódnék... Na jó, hiszen a pénztárcámban Justin Bieberről hordok egy képet magammal. Viszont ez más, ő az egyik példaképem... de akkor Demiről miért nincs kép a tárcámban? Vagy bármelyik más lányról? Talán azért nem vettem észre eddig, hogy a fiúkhoz is vonzódom, mert egyszerűen nem akartam észrevenni. Nem volt eddig még egy olyan srác sem, aki iránt éreztem volna ahhoz hasonlót, amit ebben a pillanatban Harry iránt érzek. Talán mindkét nemhez vonzódom?
Harry hogy tud ilyen nyugodtan aludni? Talán ő nem is érzi azt, amit én? Lehet, hogy neki csak egy egyszerű csók volt a sok közül... Hirtelen olyan kicsinek éreztem magam ott fekve a végtelen ég alatt.

Ekkor Harry arcát pillantottam meg magam előtt. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy felkelt. A szeme ugyanúgy ragyogott, mint az égen a csillagok. Álmosan mosolygott rám, én pedig teljesen belefeledkeztem a látványba.

- Te miért nem alszol? - kérdezte suttogva, hogy a többieket ne ébressze fel.

- Nem tudtam aludni - feleltem tömören.

Nem is sejtette, hogy órákon át csak is ő volt az, aki kitöltötte minden gondolatom.

- És miért nem tudtál?

- Mert... gondolkodtam.

- Min?

- Semmin.

- Jaj, ne csináld már! Mondd el!

- Azon, ami ma történt - mondtam végül lámpalázasan, hiszen azóta egyetlen szót sem beszéltünk a történtekről.

- Ja, szerintem is ügyes volt Liam. Nem gondoltam volna, hogy sikerül halat fognia! - vigyorgott Harry. Kezdett felhúzni ez az egész.

- Na jó, most már elég ebből! Ne játszd a hülyét... kérlek!

- Csak vicceltem, ne haragudj - mondta, és közelebb hajolt. - Tudom, hogy a csókra gondolsz. Én sem tudok semmi másra gondolni. Niall... talán még sosem éreztem ilyet azelőtt senkivel sem. Pedig te is tudod, hogy nem egy kapcsolatom volt, de végül mindegyik befuccsolt.

- Nekem sem volt ilyen... soha - suttogtam, de közben majd' elállt a lélegzetem, mert ahogy Harry közelebb hajolt, egyre inkább egymáshoz ért a testünk.

- Akarom. Újra. És tudom, hogy te is akarod - jelentette ki határozottan, és a szemeimbe bámult.

- Akkor... akkor mégis mi a fenére vársz még?!

Egyre közeledtek egymáshoz az ajkaink, én pedig annyira vágytam rá, hogy már azelőtt éreztem csókja ízét, mielőtt összeértek volna.

Hallottam a közeli óceán csendes, nyugodt hullámzását, magunkon éreztem a hold sápadt fényét. Kezemmel a homokba markoltam, az pedig kihullott az ujjaim közül. Olyan volt ez a pillanat, mint amilyenről legszebb álmaimban fantáziáltam. Egyszerűen tökéletes. Finoman csókolt, lassan, érzékien, romantikusan. Úgy, hogy minden porcikámat bizsergés járta át tőle. Mindjárt a Mennyben leszek... meghalok, mert ezt a földöntúli érzést emberi lény képtelen elviselni. Vagy már most a Mennyországban vagyok? Számomra olyan, mintha ott lennék. Átöleltem és szorosan magamhoz húztam őt. Próbáltam belesűríteni ebbe az ölelésbe mindazt, amit éreztem, ő pedig viszonozta.

Reggel így, egymást ölelve ébredtünk fel. A napfény atsütött még a szemhéjaimon is. Kinyitottam a szemem és az ő arca volt az első, amit megpillantottam. Ő is éppen ébredezett.

- Jó reggelt! - mondtam mosolyogva, a szemeibe nézve.

- Ennél jobb nem is lehetne, hiszen itt fekszel a karjaimban - mondta, én pedig teljesen elpirultam. Ekkor jutottak eszembe a többiek, akik valószínűleg már mindannyian ébren vannak. Sietve felültem és körülnéztem, de szerencsére egyikük sem figyelt ránk. Liam és Zayn az óceánban fürödtek, Lou pedig nem volt sehol. Már épp aggódni kezdtem, amikor végre előkerült a fák közül.

- Hol voltál?

- Dobtam egy sárgát - felelte, aztán levette a pólóját és sántítva elindult az óceán felé.

- Menjünk mi is? - fordultam Harry felé, aki bólintott és felém nyújtotta a kezét.

- De előtte gyorsan adj egy puszit, amíg nem figyelnek - mondta.

Elmosolyodtam és eleget tettem a kérésének, aztán mindketten elindultunk, hogy a hullámok közé vessük magunkat.

Később Liam kitalálta, hogy gyújtsunk minél nagyobb tüzet, hogy ha egy repülő erre járna, észre vegyék a füstöt a magasból. Így is tettünk, de nem sok esélyt láttam arra, hogy valaki ránk találjon.

A szigeten töltött ötödik napon aztán úgy tűnt, mégis van remény. Mint kiderült, nem repülő formájában. Liam és Zayn épp azon mesterkedtek, hogy halat fogjanak. Előző nap semmi élelmet nem sikerült találnunk, így egész nap nem ettünk. Ez pedig mindannyiunkat nagyon zaklatottá tett. Mondanom sem kell, hogy a legjobban engem.

- Éhen halok, nem bírom már ezt! - mordultam fel kétségbeesetten, miközben a parton álltam és figyeltem, mit csinál Liam és Zayn.

- Akkor talán próbálj te is kaját szerezni, ne csak siránkozz! Te eszel a legtöbbet - pirított rám Louis, aki az egyik fáról szedett apró és ízetlen bogyókat tisztította meg.

- Hé, hagyd már békén! Mi minden nap a fák között bóklásztunk, hogy találjunk valami ehetőt - fordult Louishoz Harry, mielőtt megszólalhattam volna. Nagyon jól esett, hogy kiállt mellettem. Eszembe jutottak azok a bóklászások, melyek alkalmával mindig elcsattant egy-egy titkos csók a fák rejtekében. Lou bűntudatos képpel rám nézett.

- Ne haragudj, Niall! Csak már teljesen kikészültem. Haza szeretnék menni, jól akarok lakni és látni akarom a barátnőmet. A puha ágyamban akarok aludni - mondta szomorúan.

- Semmi baj, én is így vagyok vele. Leszámítva a barátnős részt, mert nekem az nincs.

- Addig is itt van neked Harry - mosolygott Louis.

- Ezt meg hogy... hogy érted? - dadogtam elvörösödve.

- Láttam, hogy öleltétek egymást alvás közben. Valamennyire pótolja a kapcsolat hiányát, gondolom - vonta meg a vállát.

- Tudod, az legalább valódi ölelés volt - mondta nyugodtnak szánt hangon Harry, mire Louis szemöldöke eltűnt a haja alatt.

- Ezzel mi a francra céloztál?! - csattant fel.

- Arra, amire az összes rajongód. Hogy a kapcsolatod Eleanorral kamu.

- Fiúk, fejezzétek be! Semmi szükség arra, hogy bántsátok egymást! - álltam közéjük, mert úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban egymásnak ugorhatnak. Ekkor pillantottam meg az óceánon egy fehér pöttyöt, ami úgy tűnt, egyre nagyobbá válik.

- Oda nézzétek! - kiáltottam, és a pötty felé mutattam.

- Az egy hajó! Értitek? Egy hajó! - élénkült fel Liam.

- A tűz! Csináljunk még nagyobb tüzet, hogy biztosan észrevegyenek minket! - javasolta Zayn, majd megfogta a ruháinkat és gondolkodás nékül a tűzre dobta őket.

- Hé! - reccsent rá Harry.

- Mi van? Megakarsz menekülni, vagy itt akarod hordani ezeket a ruhákat, amiket rajtunk kívül senki sem lát rajtad? - méltatlankodott Zayn, mikor megakadt a szemem a lábánál lévő táskán, amiben a saját ruháit tartotta.

- Akkor azt sem bánod, ha ezeket is rá dobom! Tudod, csak hogy biztosra menjünk - mondtam és egy gyors mozdulattal elhúztam a lába mellől az utazótáskát, aztán rálöktem a tűzre.

- Ne! Benne volt a kedvenc ülepes gatyám is! - sajnálkozott.

- És akkor még te beszélsz Harrynek? Ha a mi ruháink égnek, akkor a te ruháid is - kacsintottam rá.

Egyre közeledett a hajó, mi pedig egyre izgatottabbak lettünk. Végül már elérte a partot. Egy hatalmas óceánjáró volt az. Leeresztettek egy csónakot az oldalán, majd felhúzták, miután bele ültünk.

- Úristen, hiszen ez a One Direction! - sikoltott fel egy lány a fedélzeten, mire a barátnői is sikongatni kezdtek és felénk rohantak, miközben egy kedves arcú férfi kisegített minket a csónakból.

- Köszönjük! Az életüket mentették meg! - hálálkodtunk, miközben mindannyian kezetfogtunk megmentőinkkel.

- Hogy kerültetek ide? - kérdezte egy másik férfi, aki valószínűleg a hajó kapitánya volt.

- Lezuhant a repülőnk - mesélte Liam, majd a kapitány szólt az egyik emberének, hogy vezessen minket egy üres kabinba, hogy megfürödhessünk, ehessünk és pihenhessünk. A hajó Amerikából Angliába tartott. A kabinba lépve kellemes csalódás ért. A lakosztály nagyon komfortos volt. Zayn és Louis azon vitatkozott, melyikük foglalja el elsőként a fürdőt. Liam ledobta magát az egyik ágyra és felsóhajtott.

- Azt hittem, már sosem fogok rendes ágyban feküdni! - mondta.

Bár jól éreztem magam az úton és az emberek is mind nagyon kedvesek voltak, hatalmas megkönnyebbülés volt végre szárazföldre lépni, amikor a hajó kikötött. Alig voltam képes felfogni, hogy sikerült megmenekülnünk és hazajutnunk.

EGY HÉTTEL KÉSŐBB

A szobámban ültem és az ágyon heverve néztem a Jóbarátokat. Furcsa volt újra a lakásomban lenni. Miután leszálltunk a hajóról, úgy döntöttem itt az ideje, hogy visszaköltözzek a saját lakásomba. Nem akartam továbbra is Harry és Louis nyakán élni. Mióta Harry lelőtte a szigeten a maszkos férfit, nem kaptunk újabb fenyegető üzeneteket és nem támadt ránk senki. Egyébként sem bírtam már tovább azt a nyomott légkört, ami Harryéknél uralkodott. A szigeten lezajlott szóváltásuk óta ugyanis ő és Louis egymáshoz sem szóltak. Lou még mindig haragudott Harryre, akit viszont hiába kérleltem, túl büszke volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen tőle.

Pittyegett a telefonom. Érte nyúltam és a kijelzőre bámultam. Furcsa volt újra használni, a szigeten ugyanis már első nap lemerült, és utána felé sem néztem. Egy üzenetem erzékett. Csak egy szó állt benne, még is nagyot dobbant tőle a szívem. "Hiányzol" - írta Harry. Elmosolyodtam és sietve visszaírtam, hogy ő is nekem. Egy másodperc múlva már jött is a válasz:

"Akarod, hogy átmenjek később?" 

Még szép, hogy akarom! - gondoltam, és gyorsan visszaírtam, majd kimásztam az ágyból, hogy kimenjek a konyhába valami nasiért. Több napon át tartó nasi nélkülözést kellett ugyanis bepótolnom. Mire visszaértem a szobámba kezemben egy nagy zacskó keksszel, már láttam is, hogy új üzenetem érkezett. Izgatottan leültem, hogy elolvassam. Ám az üzenet nem Harrytől jött, hanem egy privát számról. Csak három szó állt benne, mégis sikerült elérnie, hogy még a vér is megfagyjon az ereimben:

"Még nincs vége."

19. Fejezet: A tökéletes pillanat

Mind az öten ott álltunk a holttest fedetlen arca fölött. Egyikünk sem tudta, mit szóljon. Nem is tudom, mit reméltünk? Hogy egy ismerős arcot takar a maszk? Hogy végre rá jövünk ki volt az, aki holtan akart látni minket, és akkor megértjük, miért történt ez az egész? Hiszen így visszagondolva nem is ismerünk olyan embert, akiről eltudnánk képzelni, hogy megakar ölni minket. Egy nálunk körülbelül tíz évvel idősebb, kemény vonásokat viselő, borostás arc tárult a szemünk elé, amit életünkben nem láttunk még azelőtt.

- Nektek ismerős? - fordultam a többiekhez, mire mind a fejüket rázták.

- Pazar. Sosem fogjuk megtudni, ki ez az ember és miért akart kinyírni minket - sóhajtottam csalódottan.

- Miután megszöktél tőlük, azt mondtad, hogy volt ott egy nő is és úgy tűnt, hogy ő irányítja ezt az embert... talán őt csak felbérelte, hogy elvégezze a piszkos munkát - mondta Liam szemöldökét ráncolva.

- Hát soha nem lesz vége ennek? - bosszankodott Louis.

Zayn lehajolt a holttest mellé és átvizsgálta a zsebeit.

- Találtál valamit? - kérdeztem kíváncsian fölé hajolva, de mikor felállt, csak a fejét rázta.

- Semmit. A telefonját eltalálta az egyik golyó a belső zsebében. - tartotta fel a lyukas telefont.

- Tedd el, ha kijutunk innen átadjuk a rendőrségnek, talán ők hozzá tudnak majd férni valamilyen adathoz belőle - javasolta Harry.

- Neked egyébként mióta van fegyvered? - fordult felé Liam.

- Hogy az... Azután szereztem, miután kiengedtek a kórházból. Nem akartam egyikőtöket se megijeszteni, ezért nem szóltam róla. Gondoltam muszáj bebiztosítanunk magunkat, ha megint ránk támad.

- Szerintem szedjük össze a cuccainkat és menjünk innen. Valahogy ki kell jutnunk erről a szigetről, különben itt fogunk megrohadni - mondta Zayn.

Miután összepakoltunk, elindultunk a magasra nőtt fák között az óceán partjára. A fák közül kilépve megpillantottuk a horizonton felkelő napot. Fénye ezernyi csillag módjára verődött vissza a határtalannak tűnő víz felszínéről. Amint ott álltam táskával a kezemben és mozdulatlanul bámultam a gyönyörű jelenséget, Harry mellém lépett és észrevétlenül megfogta a másik kezemet. Oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézzek. Ő nem a felkelő napot bámulta, hanem engem, de olyan átható tekintettel, hogy még a gyomrom is görcsbe rándult tőle.

- Srácok, szerintem ma aludjunk itt a parton, olyan nyugtató ez a látvány - szólt Louis, a többiek pedig egyetértésüket bizonygatva bólogattak.

- Viszont kellene valami kaja - jelentette ki Liam, mire Zayn ledobta pólóját és kifeküdt a homokban.

- Bocsi srácok, de én most napozni fogok - mondta.

- Még csak most kelt fel a nap - nevettem, mire mosolyogva megrándította a vállát.

- Van időnk.

- Majd én és Niall elmegyünk keresni valami ehetőt - szólt sietve Harry, mire ránéztem.

- Igen?

- Ja, vagy nincs kedved? - fúrta arcomba a tekintetét.

- De, persze - bólintottam végül, aztán elindultunk a homokban.

- Ne menjetek túl messzire - javasolta Louis.

Mikor már a fák között lépkedtünk ehető gyümölcsök után kutatva, megbotlottam egy kőben és már felkészültem arra, hogy orra esek. Végül nem így történt, ugyanis Harry az utolsó pillanatban elkapott a kapucnimnál fogva. Szörnyen cikisnek éreztem a jelenetet. Felegyenesedve aztán megigazítottam magamon a pulcsit és Harryre néztem készen arra, hogy kiröhög, mint ahogy ilyen helyzetekben szokott. Harry viszont ezúttal nem nevetett.

- Jól vagy? - kérdezte törődő hangon.

Sietve bólintottam. Tudván, hogy még mindig engem néz, elkezdtem a földet bámulni.

- Csak nem találtál valami ehetőt? - kíváncsiskodott és ő is arra a pontra bámult, amelyikre én.

- Mi? Ja, nem... 

- Pedig azért téged hoztalak magammal, mert azt hittem kiszagolod majd a gyümölcsöket - szólt csalódottan Harry.

"Fogd be" pillantással válaszoltam neki, mire felnevetett.

- Csak vicceltem... azért veled akartam jönni, hogy egy kicsit kettesben tudjunk lenni - vallotta be.

Nem értettem mi történik. Hiszen csak barátok vagyunk. Nagyon, nagyon jó barátok. Vagy tévedek? Visszagondoltam a kapcsolatunkra, arra az időszakra, amikor az X-Faktor idején Harry először utazott el hozzánk Írországba, és ott töltöttük a hétvégét. Számomra is nagyon furcsa volt akkor ez az egész dolog. Hiszen soha nem vittem haza barátnőket, és ha voltak is nálunk lányok, ők csak a barátaim voltak és mindig kint lógtam velük, felültünk a falra és bohóckodtunk, de amikor Harry jött el hozzánk, vele egy ágyban aludtunk, ölelkeztünk... Ezekre az emlékekre olyan gyorsan kezdett verni a szívem, hogy attól féltem, Harry is meghallja dobbanását.

- Amikor veled vagyok, olyan kényelmesen érzem magam a saját bőrömben, és ilyenkor semmi sem tud zavarni. Ezért szeretnék mindig veled lenni... - mondta csendesen, de érthetően.
Nem tudtam hirtelen, hogy mit feleljek erre. Mi ez az egész? Mi folyik itt? Mi történik bennem, legbelül? Miért van az, hogy legszívesebben szorosan magamhoz ölelném és megcsókolnám őt? Várjunk csak... Megcsókolnám?! Talán elment az eszem, amikor bezártak abba a ketrecbe?

A gondolataimból végül puha, meleg tenyér érintése zökkentett ki. Finoman az arcomhoz simult.

Féltem attól, hogy mi fog következni. Féltem attól, hogy megcsókol. De leginkább attól féltem, hogy ha megcsókol, akkor nem fogom elfordítani az arcomat. Nem tudnám, képtelen lennék...

- Nekem ez nem megy - nyögtem ki végül hangosan az utolsó mondatomat, mire ő mélyen a szemembe nézett. Közben a nap már elérte a fák lombjait, úgy sütött át az ágaik között, mint ahogy a homok hullik át a szita rácsain.

- Mi az, ami nem megy? - kérdezte búsan Harry olyan arccal, mint egy szomorú kiskutya. Remegni kezdett a térdem, miközben egyre közeledett felém, én pedig neki hátráltam az egyik fának.

- Nem... Nem tudom, mi ez az egész - böktem ki végül dadogva.

- Én sem tudom... de itt az a lényeg, hogy hogy esik ez neked. Zavar? - kérdezte, miközben a szívemre tette a kezét, ami már úgy püfölte a bordáimat, hogy úgy tűnt menten kitörik börtönéből.

- Az enyém is így ver - szólt. - Nézd meg. - megfogta a kezem és rátette a mellkasára. Nem hazudott. Eleresztettem egy ideges kis nevetést, ő pedig finoman a számra nyomta mutatóujját.

- Engedd, hogy magamhoz öleljelek. Nem kérek semmi mást, bár ezer vágy kergeti egymást a fejemben. Csak had öleljelek meg! Amikor a karjaimban vagy, mindig úgy érzem, hogy semmi sem árthat nekem, nem bánthat semmi és senki sem, mert mi megóvnánk egymást mindentől. Akár a világ is megszűnhetne körülöttem létezni, én akkor is csak ölelnélek tovább és tudnám, hogy minden rendben lesz. 

- Harry... - szóltam rekedt hangon, de több szót képtelen voltam kipréselni magamból. Csak néztem őt könnyes szemekkel, és olyan volt, mintha tükörbe néznek. Az én könnyeim akár lehettek volna azok a könnyek is, melyek kicsordultak az ő szemeiből és végig folytak az arcán, hogy aztán meghaljanak az ajkain.

- Nekem még soha senki nem mondott ehhez hasonlókat... - szipogtam.

- Na, gyere ide! - mondta és magához húzott. Sokszor ölelkeztünk már, de még sosem éreztem közben azt, amit ennél az ölelésnél. Senkinél sem éreztem még ilyet. Olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem összeroppannak a csontjaim, de egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy rá szóljak emiatt. Jól esett. Megnyugtatott. Biztonságot nyújtott. Reményeket táplált bennem. Úgy éreztem, ahogy Harry leírta a saját érzéseit. Abban a pillanatban nem létezett senki és semmi más, csak mi ketten. Mint mindig, amikor megölelek valakit, most is a nyakába fúrtam arcomat, éreztem azt a kellemes illatát, ami egyszerre volt férfias és édes. 

Hosszú perceken keresztül álltunk így a fák között csendesen, egymást ölelve, míg végül Harry elcsukló hangon így szólt:

- Ugye bármi történjék is, nem fog megváltozni soha az, ami köztünk van? Nem fogsz eltávolodni tőlem, nem fogsz engem kerülni?

- Mi történhetne, amitől mindez megváltozna? - néztem rá értetlenül, miután elengedtük egymást. Láttam, hogyan vívódik legbelül, hogy mit tegyen, vagy épp mit válaszoljon a kérdésemre, de végül csak egyetlen szót bökött ki:

- Ez... - és egy pillanat múlva már össze is értek ajkaink, összeforrtak egy csókban, amilyenben előtte még sohasem volt részem. Ez nem holmi szájrapuszi-szerű csók volt, mint legutóbb részegen. Mintha elmosódott volna körülöttem a világ, mintha rajtunk kívül minden megszűnt volna létezni. Szürreális érzés, amiről azt hittem, nem is létezhet. Nem gondolkodtam, nem aggódtam, nem féltem semmitől. Csak teljesen átadtam magam a jelennek, ennek a hihetetlen pillanatnak, ami szebb volt, mint amilyennek a legmerészebb álmaimban megálmodtam. Még szorosabban magamhoz öleltem, mintha ezzel sikerülne elérnem, hogy az idő megszűnjön, hogy ne legyen vége soha. Beletúrtam göndör fürtjeibe, ő pedig az én borzos hajamba, és beleremegett az egész testem. A nap már magasan járt, fényében megcsillantak arcunkon a könnycseppek, felszárította őket a kellemes szellő, ami úgy simogatta arcomat, akár egy rég látott kedves ismerős.
Harry végigsimított a hátamon, aztán egy pillanatra elváltak egymástól ajkaink. Egymásra mosolyogtunk boldogan, határtalanul, minden bánatot feledésbe vetve. Majd újra megcsókolt. Mi van, ha nem csinálom jól? Ha nem élvezi úgy, mint én? Hirtelen esetlennek éreztem magam.

- Mi a baj? - pillantott rám aggódva.

- Semmi, csak azon járt az eszem, hogy mi van, ha rosszul csókolok? - ahogy kimondtam, azonnal meg is bántam. Milyen hülyén is hangzik ez? Te jó isten...

Szégyellősen ránéztem, ő pedig átkarolt és a fülembe súgta:

- Senki sem csókolt még így, ahogy most te. Ne aggódj semmin sem, hiszen olyan tökéletes minden!

Éreztem a nyakamon a lélegzetét és most én voltam az, aki visszacsókolt. Félretettem minden kérdésem, minden félelmem, minden bizonytalanságom és ellenérvem. Csak is annak az érzésnek szenteltem minden figyelmem, ami akkor és ott átjárta az egész lényem.

Hallottuk, hogy valaki a közelben lépked. Sietve elengedtük egymást és úgy tettünk, mintha gyümölcsöket keresnénk. Néhány másodperc múlva megjelent a fák között Liam.

- Srácok, találtatok valamit? - kérdezte.

- Nem - feleltük kórusban.

- Mi van veletek? Ott van a hátatok mögött egy bokor, és tele van bogyókkal - értetlenkedett.

- Ó, hát én azt hittem, hogy azokat nem lehet megenni - hazudta Harry, de az igazság az volt, hogy észre sem vettük a bogyókat.

- Muszáj kockáztatnunk, különben éhen halunk.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy én jól fogok lakni pár babszem méretű bogyóval? - kérdeztem felháborodva.

- Te még ennyit sem találtál, úgyhogy ne válogass! Én már fogtam két halat is - mondta nem kis büszkeséggel Liam.

- Tényleg? Hogyan? - csodálkoztam.

- Hát, a maradék chipsedet használtam csalinak.

- Micsoda? Elfogyott a chipsem?

- Most akarsz enni, vagy sem?! - csattant fel türelmét vesztve Liam, majd mindhárman visszaindultunk a partra.

18. Fejezet: Hasonló érzések

- Itt van... - szóltam rekedt hangon. Teljesen lesújtva éreztem magam. Hát már soha sem fogunk megszabadulni attól az elmebetegtől? Meddig fog kísérteni még ez a rémálom?

- De hogy jutott fel a gépre? És hol van most? Egyesével le fog minket vadászni, ezért ölte meg a pilótát, ezért akarta hogy egy lakatlan szigeten zuhanjunk le! Itt nincs hova menekülnünk... - mondta elkeseredetten Liam.

Még mindig a gép roncsai mellett álltunk és próbáltuk kitalálni, hogyan tovább. Itt senki sem fog megtalálni minket, nincs remény...

- Nektek működik a telefonotok? - kérdezte Zayn a sajátját nyomogatva.

Mind a négyen a fejünket ráztuk.

- Kibaszottul csodás! Itt fogunk mind meghalni - háborgott Louis.

Teljesen tehetetlennek éreztük magunkat. Hirtelen azt sem tudtuk, mit csináljunk. Végül abban egyeztünk meg, hogy először is keresünk egy búvóhelyet, ahol átmenetileg meghúzhatjuk magunkat. Ugyanis ha továbbra is itt állunk a repülő maradványai mellett, bármelyik pillanatban ránk támadhat a kapucni és maszk mögé rejtett arcú férfi. Összeszedtük a repülő roncsai közül az épségben maradt ruhákat és az útra bepakolt kajákat, aztán elindultunk a magasba nyúló fák között. Én Harryt támogattam menet közben, Liam pedig Lounak segített. Bő húsz perces kóborlás után megálltunk, hogy a lesérült srácok megpihenhessenek és kitaláljuk, hogy merre tovább. Addig is egy kisebb facsoport rejtekében húzódtunk meg. Lepakoltuk a cuccainkat és leterítettük a földre a repülőről magunkkal cipelt takarókat.

- Mi van, ha az az őrült most is kilesett minket és tudja, hol vagyunk? - nyugtalankodott Louis.

- Nem tudunk mit csinálni. Hova bújhatnánk? - szólt tanácstalansággal a hangjában Liam.

Ezután egy bő órán keresztül csak ültünk csendben és mindenki a gondolataiba merült. Azon töprengtem, mi lesz ha elfogy a magunkkal hozott kaja. Az éhenhalás gondolata sem tűnt derűlátóbbnak a meggyilkolásnál. Ekkor Harry hirtelen hanyatt dőlt az ölemben.

- Ne haragudj, de nem bírtam már tovább ülni. Fáj a sebem... - szabadkozott.

- Semmi baj, pihenj csak - mondtam és közben teljesen megfeledkeztem magamról. Belesimítottam Harry hajába aztán sietve elhúztam a kezem, miután észbe kaptam. Gyorsan felnéztem a többiekre. Zayn még mindig a telefonját bűvölte, Liam a távolba révedve figyelte, hogy mikor tűnik fel a kapucnis férfi. Louis engem nézett azzal a furcsa tekintettel, amit nem tudtam hova tenni. Egy pillanatig azt hittem, nekem esik. Vagy csupán a képzeletem játszott velem? Éreztem az ölemben fekvő Harry egyenletes, lelassult légzését. Azt hiszem, sikerült kicsit megnyugodnia. Ránéztem és viszonozta a pillantásom azokkal a nagy, csillogó szemeivel. Rám mosolygott én pedig zavartan visszamosolyogtam.

- Tudjátok, ha választani lehetett volna, hogy kikkel zuhanjak le egy lakatlan szigeten, én titeket választottalak volna - szólt Liam.

Zayn szomorúan lehajtotta a fejét.

- Mi a baj? - néztem rá aggódva. Némán megcsóválta a fejét, majd végül kibökte.

- Mi van, ha örökre itt ragadunk? Soha nem fogom már látni Perriet? Én azt nem bírom ki... már most eszméletlenül hiányzik - mondta elcsukló hangon.

- Hé, kijutunk innen. Muszáj, különben ha nem lesz kaja Niall megőrül, és akkor már előle is menekülhetünk... - viccelődött Harry.

- Vagy megeszlek téged és akkor a többieknek nem kell félniük... amíg újra meg nem éhezem - feleltem.

- Srácok, akkor lesz körülbelül húsz perc előnyötök - nevetett Harry.

- Na jó, elég ebből! Inkább együnk valamit aztán találjuk ki, hogy hol fogunk aludni! Itt nem maradhatunk éjszakára. A végén még megölnek minket álmunkban - mondtam és magam elé húztam az egyik táskát, amiből chipset meg szendvicseket vettem elő. Miután ettünk, összepakoltunk és tovább indultunk. Már kezdett esteledni. További fél óra séta után találtunk egy hasadást az egyik barlang falán. Bemásztunk mind az öten és miután jobb híján megfelelőnek találtuk a helyet, leterítettük a takarókat. A szigeten hét ágra sütött a nap, de a barlangban egyre hűvösebb lett, ahogy telt az idő. Egy másik táskából Liammel ruhákat vettünk elő és mindannyian vastagon felöltöztünk.

- Elmegyek fáért, hogy tüzet tudjunk gyújtani - mondta Liam és felállt.

- Már kezd sötétedni, nem lenne jó ötlet kimerészkednünk. Hátha eddig még nem talált ránk az a beteg fószer. Nem kéne, hogy pont most vegyen észre minket - szólt Louis.

- És ha meglátja a tűz fényét vagy a füstöt, akkor tudni fogja, hogy hol vagyunk - tette hozzá Zayn. Liam sóhajtott egyet, majd elbizonytalanodva visszafordult:

- De ha nem rakunk tüzet, megfagyunk. Mellesleg ülhetünk reggelig a vaksötétben.

- Figyelj, majd én elmegyek veled fáért. Itt tüzet rakunk a sarokban, csak nem fogja meglátni. Amúgy is jobb lesz, ha este felváltva őrködik valaki amíg a többiek alszanak, nehogy arra eszméljünk fel, hogy már felettünk áll azzal a nagy késével - mondtam és én is felálltam, hogy csatlakozzak Liamhez. Harry utánam nyúlt és megragadta a kezemet. Megfordultam és ránéztem. Aggódó arccal nézett vissza rám.

- Vigyázzatok magatokra és siessetek, jó? - kérte.

- Úgy lesz - bólintottam és elindultam Liammel. Próbáltam úgy tenni, mintha nem félnék.

A sziget ezen részét végig magas, nagy lombú fák és bokrok borították. Ezért kerestünk itt búvóhelyet. A part közeli részeken homokon kívül semmi sincs. Itt talán több esélyünk van arra, hogy ne találjon ránk az őrült üldözőnk. Nagyon furcsa érzés volt ilyen távol lenni a civilizációtól és minden embertől. Már hozzászoktam a nyüzsgéshez, mióta az együttes befutott. Kellemes is lett volna egy ilyen szigeten lazítani, ha nem lett volna az a tudat bennem, hogy valaki megakar ölni minket és talán már soha nem jutunk ki innen élve.

Az egyik kiürített táskát megpakoltuk a földön talált fadarabkákkal és azokkal az ágakkal, amiket sikerült a fákról letörnünk, aztán még az ölünkbe is szedtünk belőlük és visszaindultunk a barlanghoz. Útközben Liam hirtelen egyszer csak megállt, és mozdulatlanná dermedt.

- Mi az? - kérdeztem ijedten.

- Pszt!

Már én is hallottam a közeli léptek zaját az avarban, de hiába meresztettem a szemem minden irányba, nem láttam senkit és semmit. Talán csak egy állat volt az... Liam szótlanul intett,  hogy menjünk tovább. Végül sikeresen elértünk a barlanghoz, ahol a többiek már feszülten és aggódva vártak minket. Mindhárman szemmel láthatóan fellélegeztek, amikor bemásztunk a hasadékon, amit aztán Zayn az egyik táskával és egy-két ruhadarabbal el is takart.

- Így legalább nem fog kiszűrődni a tűz fénye - magyarázta.

- Ha egyáltalán sikerül tüzet raknunk - szólt Louis, mire Zayn elővette öngyújtóját.

- Ezzel miért ne sikerülne? Hoztam magammal a dalszöveges füzetem, úgyhogy papírunk is van hozzá.

Ezután Liam és Zayn neki látott a tûzrakásnak, negyed óra múlva pedig már ropogva égett is a tűzön a fa. 

- Wow, nem is gondoltam volna, hogy ilyen ügyesek vagytok! - ámuldoztam, mire a fiúk sértődötten rám néztek.

- Mármint a tűz csinálásban - tettem hozzá sietve.

Miután mindenki lefeküdt a takarókra, a társaság tagjai szépen egyenként álomba szenderültek. Zayn és Lou egymásra dőlve szuszogott, Liam pedig percenként lecsukódó szemekkel bámulta a tüzet.

- Figyelj, nyugodtan aludj! Majd én őrködök elsőnek Harryvel. Ígérem, ha már nem bírok fent maradni, felébresztelek majd és cserélünk! - ajánlottam fel.

- Biztos? - pislogott rám Liam két ásítozás közepette, mire bólintottam őt pedig a következő pillanatban már el is nyomta az álom. A mellettem fekvő Harry a takaróit igazgatta aztán a vállamra hajtotta a fejét és átkarolt.

- Bocsi de kényelmesebb és puhább vagy, mint a föld - brummogta a vállamba. Lenéztem a takarón pihenő kezére és kedvem támadt volna megfogni, magam sem tudtam megmagyarázni, miért. Már nyúltam is felé, amikor Harry hirtelen elhúzódott tőlem. Felpillantottam és láttam, hogy engem néz.

- Mi az, koszos az arcom? - kérdeztem értetlenül, mire a fejét rázta.

- Csak eszembe jutott az, amikor részegen smároltunk.

- Oh, hogy az... hát, te csókoltál meg... - védekeztem zavaromban elpirulva.

- Tudom, de egy szóval sem mondtam, hogy megbántam - mondta szemeimbe fúrva tekintetét.

- Harry...

- Ne. Ne mondj semmit, kérlek! - vágott sietve a szavamba. - Csak... csak had bújjak beléd, hogy ne érezzem magam olyan egyedül! Hiába van több millió rajongónk, hiába vagytok itt ti is, olyan magányosnak érzem magam minden egyes nap... Mióta Louisnak ott van Eleanor, azóta meg pláne. Liamnek is van, aki szeresse, és Zaynnek is. Nekem valamiért soha nem jön össze. Sokszor ültem egyedül a lakásomban és bámultam ki az ablakon ezeken a dolgokon töprengve. Olyan jó lett volna olyankor csak hozzábújni valakihez és csöndesen ölelkezni. Érezni, hogy valaki szeret. Érted?

- Hogyne érteném... Ugyanezeket érzem én is minden egyes nap. És hidd el, én is sokszor ültem az ablakon kibámulva, miközben ugyanarra gondoltam, amire te - vallottam be szomorkásan.

Harry megfogta a kezem és megszorította.

- Akkor még jó, hogy most itt vagyunk egymásnak és teszünk arról, hogy ma éjjel ne érezzen így egyikünk sem - suttogta halkan, gyengéden megfogta az állam és arcom az arcával szembe fordította, aztán a szemembe nézett. Egy másodpercig azt hittem újra megcsókol, aztán Louis hangját hallottam a hátam mögül.

- Srácok, aludjatok ti is egy kicsit! Addig őrködök én.

Különös álmom volt. A sziget partján futkároztam, majd a homokban fekve Demi fölé hajoltam és finoman megcsókoltam őt, de amikor lassan kinyitottam a szemem, már nem Demi feküdt ott, hanem Harry. Zavarodottan bámultam rá és nem tudtam eldönteni, hogy Demi volt-e az akit megcsókoltam, vagy ő. Ekkor felébredtem. Egy pillanatig azt hittem, hogy még mindig álmodom, mert Harry arca volt az első dolog, amit megpillantottam közvetlen közelről a sötétben. Szemei csukva voltak és úgy tűnt, mélyen alszik. Felültem és körülnéztem. A tűz már majdnem teljesen bealudt, csak egy kis parázs világított a helyén. Elővettem a telefonom, hogy nagyobb fényt csináljak vele. A többiek mind aludtak, de még is úgy tűnt, hogy valaki mozog. Magam elé emeltem a telefonom, és a fénye visszaverődött egy hatalmas kés pengéjéről. A torkomra fagyott a sikoly. A kapucnis alak megragadta a pulcsimat és felrántott a földről. Halálra remülve néztem  farkasszemet a hátborzongató maszkjával, miközben a barlang falához nyomott és a nyakamra fonta a kezét. A telefonom kicsúszott az ujjaim közül, miközben levegőért kapkodtam.

- Ne... Segítség... - préseltem ki magamból fulladozva, ő pedig már emelte is a kését.

Pisztoly elsülésének hangja visszhangzott a barlang falairól. Egyszer... kétszer... majd harmadszorra is. Már nem fojtogatott senki. Lihegve dőltem még mindig a falnak, miközben a maszkos férfi megtántorodott, majd hangos puffanás kíséretében hanyatt esett. A pisztoly hangjára mindenki felébredt és azonnal felpattant a helyéről. Oldalra kaptam a fejem és megpillantottam Harryt, amint egy pisztolyt tart maga előtt.

- Te voltál... - szóltam csodálkozva, mire közelebb lépett hozzám.

- Megmondtam, amikor az a féreg fogva tartott és bántott téged... megmondtam a többieknek, hogy ha legközelebb találkozok vele, nem fogok menekülni előle, hanem megölöm - mondta komoly kifejezéssel az arcán.

- Harry... - suttogtam teljesen meghatódva, aztán odarohantam hozzá és szorosan magamhoz öleltem.

- Úristen, mi történt? Mik voltak azok a lövések? - kérdezték a többiek sokkos állapotban.

- Harry lelőtte a maszkos pasast! - újságoltam örömmel. Kellett néhány másodperc, hogy befogadják ezt az információt. Mindannyian elővették a telefonjaikat, hogy megvilágítsák vele a földön heverő testet.

- Szerintetek meghalt? - kérdezte félelemmel a hangjában Zayn.

- Mindjárt kiderül - szólt Liam és lehajolt a kapucnis mellé, hogy megvizsgálja, van-e pulzusa.

- Óvatosan! - figyelmeztettem.

- Meghalt! Nincs pulzusa! Meghalt, értitek?! - ujjongott Liam.

Mindannyian fellélegeztünk. Hirtelen megszűnt az a hosszú időn át folyamatosan bennünk lévő félelem és feszültség, a minden pillanatban megbújó rettegés. Kimondhatatlanul felszabadító érzés volt. Felfoghatatlanul megkönnyebbültem és kedvem támadt volna örömtáncot lejteni, de aztán úgy döntöttem, hogy ez még sem a legmegfelelőbb alkalom erre. Még túlságosan is sokkos állapotban voltam a néhány perccel korábbi halálközeli élményem miatt.

- Nézzük meg, ki az! Vegyük le a maszkját! - javasolta Louis.

Liam megfogta a maszk szélét és óvatosan - mintha félne attól, amit látni fog - lehúzta az arcról.

17. Fejezet: Nyugodj békében!

Tenyerembe temettem az arcomat. Képtelen voltam felfogni, mi történt. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez csak egy rossz álom, ami köddé válik, amint kinyitom a szemem... de nem így történt. A mellettem ülő Louis lába folyamatosan járt az idegességtől. Liam zsebre dugott kézzel járkált fel-alá a folyosón. Zayn maga elé meredt és meg sem mozdult. A kórházban voltunk. Harry a műtőasztalon feküdt, miközben az orvosok az életéért küzdöttek. Zayn és én azonnal hívtuk a mentőket, aztán szóltunk Liamnek és Lounak, akik nyomban elindultak a kórházba. Harry anyukája is bármikor megérkezhet. Ez a tehetetlenség mindennél rosszabb. Az egyik legjobb barátom a műtőben fekszik én pedig nem menthetem meg. Bárcsak lenne valamilyen szupererőm, amivel egy csapásra meggyógyíthatnám. Mi van, ha nem éli túl? Próbáltam hanyagolni az ehhez hasonló gondolatokat, mert nem akartam tudomást venni erről az opcióról. Csak egy lehetséges kimenetele lehet a műtétnek: hogy Harry felépül. Hogy minden rendben lesz. Más variációt egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni. Az nem lehet... Harry nélkül semmi sem lenne már ugyanolyan. Én nem... Kinyitottam a szemem és próbáltam pozitív maradni, mert már a teljes kiborulás szélén álltam.

- Elmegyünk - jelentettem ki hirtelen, de elszántan.

A többiek rám meredtek és felháborodva vonták fel szemöldöküket.

- Te megőrültél? Nem hagyhatjuk itt Harryt! - csattant fel Liam.

- Nem most! - legyintettem. - Ha Harry felépül, elrepülünk Amerikába és egy ideig ott maradunk.

- De örökre nem maradhatunk ott, ez az elmebeteg pedig itt fog várni ránk, amikor visszajövünk! - szólt Louis.

- Tudtok jobbat?! A biztonsági őröket kijátszotta. A rendőrség hiába nyomoz, nem találnak egyetlen egy nyomot sem, amin elindulhatnának. Nincs arc, nincs ujjlenyomat, nincs semmi sem! Még a telefon is lenyomozhatatlan, amiről üzenget nekünk - kezdtem elveszteni a türelmem.

Zayn rám nézett és nyugodtnak szánt hangon így szólt:

- Igazad van. Ne aggódj, elmegyünk. Minden rendben lesz, csak Harry gyógyuljon meg.

- És ha nem fog? - úgy tört ki belőlem a szörnyű gondolat, mint szőnyeg alól az alá sepert titkok... de már nem tudtam tovább némán, magányosan ezen rágódni. Arra vágytam, hogy valaki megnyugtasson. Hogy valaki azt mondja, minden rendben lesz, és én képes is legyek elhinni minden egyes szavát. Lou rám nézett.

- Harry felfog épülni. Ne is gondoljunk másra! Ne vonzzuk be a rosszat, jó?

Lassan bólintottam. Sietős léptek zaja szűrődött be a folyosó végéről, majd egy másodperccel később megjelent Anne, Harry könnyáztatott arcú anyukája és azonnal a hozzá legközelebb eső személy nyakába vetette magát, aki Liam volt.

- Mi történt? Hogy van? - fordult mindnyájunk felé elfúló hanggal. Zayn csendesen elmesélte neki, mi történt.

- Ki ez az ember? Mit akar tőletek? Mióta tart ez? A rendőrségnek szóltatok? Én miért nem tudtam erről semmit sem?! - özönlöttek zaklatott kérdései, miután Zayn a történet végére ért.

Liam volt az, aki röviden válaszolt. Nekem ahhoz sem volt türelmem, hogy odafigyeljek. Csak azon járt az eszem, hogy vajon mi lehet Harryvel ebben a pillanatban. Érez-e még fájdalmat, vagy a tudatlanság áldott leple alatt békésen fekszik az altató miatt? 

További egy óra idegfeszítő várakozás után megjelent a műtő ajtajában az orvos, mi pedig mindannyian dermedten, lélegzet-visszafojtva meredtünk rá. Harry anyukája hozzá sietett és türelmetlenül várta, hogy az orvos megszólaljon.

- Nagyon sok vért vesztett... - kezdte, bennem pedig a mondat közepén ezernyi érzés és gondolat kavargott egyetlen másodperc töredéke alatt. Ha nem sikerült, ha nem tudták Harryt megmenteni, én esküszöm levetem magam egy szikláról vagy a vonat elé ugrok. Hogyan éljek majd tovább azzal a tudattal, hogy az egyik legjobb barátomat megölték? Hogyan tudnak az emberek tovább lépni, ha ilyen történik velük? Miért ilyen kegyetlen ez a világ? Miért mindig a jókkal történnek rossz dolgok? Miért nem lehet mindenki boldog? Harry most miért nem ülhet itt mellettem?

- ...de a műtét sikeres volt - fejezte be végül az orvos.

Miközben a többiek ujjongva és nevetve ugrottak fel helyükről, én hosszú másodpercekig még mozdulatlanul ültem székemen és próbáltam felfogni, hogy sikerült.

Liam veregette meg a hátam és magához húzott, hogy megöleljen.

- Sikerült, Niall! Harry rendbe fog jönni! - mondta izgatottan.

Közben Harry anyukája újra felzokogott, de ezúttal örömében. Miután a fiát áttolták egy kórterembe, ő ment be elsőnek hozzá. Persze Harry még nem volt ébren, mégis jó érzéssel töltött el minket csupán az, hogy nézhettük, ahogy látszólag békésen alszik.

Ahogy teltek a napok, Harry állapota egyre c
javult. Habár még mindig nem hagyhatta el a kórházat, már sokkal jobb hangulatban volt és a sebe is szépen gyógyult. Az orvos tanácsa szerint még nem ülhetett fel, ami igazán bosszantotta őt. Az egyik estén, amikor én voltam bent nála Liammel, felvetettem neki azt az ötletem, miszerint menjünk Amerikába miután teljesen felépült. Megkönnyebbülten fogadtam, amikor rábólintott, aztán felálltam és az ajtóhoz indultam.

- Hová mész? - kérdezte Harry.

- Muszáj vennem egy kis nasit. Ti kértek valamit?

- Egy cappuccino jól esne - mondta Liam, Harry pedig a fejét rázta.

- Még mindig benne van a tárcájában az a kép Justin Bieberről? - fordult Liamhez, én pedig visszanéztem az ajtóból.

- Hallottam! És igen, benne van még. Rólatok is! - válaszoltam elvörösödve.

- Tudom, hogy ha választani kellene akkor a mi képünket vennéd ki belőle hamarabb - nevetett hasára tapasztott kézzel Harry.

- Tudod mit, Harry Edward Styles?

Kérdő tekintettel nézett rám göndör tincsei mögül.

- Kapd be! - azzal mosolyogva kiléptem a kórteremből és becsuktam magam mögött az ajtót.

Mikor visszaértem tele pakolt kézzel, Harry várakozva nézett rám az ágyban fekve.

- Mi van? Te nem kértél semmit! - mondtam széttárt karokkal.

- Azt mondtad, kapjam be... de mikor veszed elő? - pislogott rám huncut mosollyal a szája sarkában. Liam egy újság mögé bújva kuncogott.

- Hát jó, tudod, hogy nem vagyok szégyenlős - szóltam és lepakoltam az ágy szélére a csokikat, chipseket és cukorkákat, Liamnek pedig átnyújtottam a cappuccinoját, hogy aztán kigomboljam a farmeromat. Már a boxeremet akartam lehúzni, amikor Liam nevetve rám szólt:

- Ne, majd inkább akkor folytassátok a perverz kis játékaitokat, amikor én nem leszek itt!

- De mi van, ha azt akarjuk, hogy te az egészet végig nézd? - fordult felé Harry halálosan komoly kifejezéssel az arcán. Liam felháborodást színlelve nézett vissza rá.

- Nem véletlen, hogy te vagy a perverz a bandában!

- Zayn is az, nem? - kérdeztem, miközben felhúztam a nadrágom és ledobtam magam az egyik székre, hogy neki lássak a finomságok elpusztításának.

- Én ezeket a dolgokat már nem igazán tudom követni, de azt biztosra tudom, hogy a Styles egyenlő a perverzzel - mondta Liam.

- Louis volt bent? - fordultam csokit majszolva Harryhez.

- Igen. - hangzott a tömör felelet.

- Akkor ő hozta neked azt a plüss macit? - mutattam a Harry mellett heverő barna macira.

- Nem, azt anya hozta! Még mindig azt hiszi, hogy tizenkettő vagyok.

Csalódottan legyintettem, aztán Harry elnevette magát.

- Nem, tényleg Louis hozta.

- Akkor ismét végig söpört a szerelem felperzselt szíveteken? - kérdezte Liam, mire prüszkölve felnevettem, csokidarabkákkal szórva tele Harry ágyat.

- De gusztustalan vagy! Cseréld le az ágyneműmet! - mondta parancsoló hangon Harry, aztán elnevette magát.

- Auuu, auuu, auuu... ez fájt - sziszegett a hasát fogva.

- Azért még megvan mind a négy mellbimbód, ugye? - nézett rá Liam.

- Köszönik szépen, jól vannak!

Később beesett Zayn is a barátnőjével, Perrievel, aki egy gyümölcsös kosarat is hozott Harrynek.

- Hú, kaphatok a banánból? - kérdeztem felélénkülve.

- Persze - bólintott Harry és felém dobott egyet.

- Szörnyű, ami történt! Hogy vagy? - kérdezte Perrie, miközben leült az ágy szélére.

- Köszönöm, jól - mosolygott Harry.

- Beszélgessetek, én addig veszek kávét. Niall, eljössz velem? - fordult felém Zayn, én pedig bólintottam és felálltam.

- Hova megyünk? A kávé automata nem erre van - csodálkoztam, mikor már a bejárati ajtónál jártunk.

- Elakarok szívni egy szál cigit - magyarázta Zayn és már elő is vett egy dobozzal.

- Louis nem jön ma?

Zayn vállat vont.

- Nem tudom. Biztos benéz majd. Figyelj, beszéltem a menedzserünkkel, hogy szeretnénk elutazni pár napra.

- Mondd, hogy belement!

- Igen, de tényleg csak egy pár napra. Azzal pedig nem leszünk előrébb, ha csak a rendőrség el nem kapja azt az elmebeteget a távollétünkben, ami valljuk be valószínűtlen - mondta Zayn.

- Nem baj, akkor is elmegyünk. Muszáj, mert itt már egy percre sem érezhetjük magunkat biztonságban.

Miközben beszéltem, Zayn lassan kifújta száján át a cigaretta füstjét és gondterhelt arccal rám nézett.

- Ezzel is csak az időt húzzuk, de nem fog megoldódni semmi. Én nem fogom megvárni, hogy az egyikünk meghaljon! Ha senki sem képes segíteni nekünk, majd mi véget vetünk ennek!

- Mire gondolsz? - néztem rá kíváncsian.

- Csapdát állítunk neki, aztán esküszöm kinyírom!

- De nem egyedül van. Hiába ölnénk meg, jönne helyette egy másik. Az a csaj a főnök , legalábbis én úgy vettem le, amikor fogságban voltam. Őt kellene elkapnunk.

- Jó. Legyen akkor az, hogy elutazunk Amerikába és ott mindent alaposan megtervezünk. Rendben?

Bólintottam, Zayn pedig beoltotta a csikket és visszamentünk Harryékhez.

Mikor már mindenki elment, leültem Harry ágya mellé és komoly arccal ránéztem.

- Figyelj, tudom hogy már százszor elmondtad, de elmondanád újra, hogy pontosan mi történt, amikor megtámadtak?

Harry megadóan sóhajtott.

- Úgy döntöttem, hogy mégsem megyek el anyáékhoz, úgyhogy hazamentem. Aztán folyamatosan olyan érzésem volt, hogy valaki figyel úgyhogy elmentem, hogy vegyek valami kaját, mire hazaértek. Amikor visszaértem és kiszálltam az autóból, hirtelen szemben találtam magam azzal az őrült kapucnissal. Pislogni sem volt időm és máris éreztem, ahogy belém fúródik az a kibaszott nagy kés. Aztán valamilyen oknál fogva hátat fordított nekem és elment, én pedig felbotorkáltam a lakásba... - fejezte be csendesen.

- Ahol minden fel volt túrva, tehát először ott is keresett minket, miután elmentél a boltba. Mellesleg nem is hoztál semmilyen kaját - jegyeztem meg bosszúsan.

- A kaja kocsiban maradt. Bocs, hogy leszúrtak és nem cipeltem fel magammal a szatyrokat! - nézett rám felháborodva Harry.

- Csak vicceltem, nyugi!

- Nagyon vicces kedvedben vagy ma - szólt egy megrovó pillantás kíséretében.

- Csak is azért, mert próbállak egész nap felvidítani, te göndör hajú majom!

- Te meg egy ír manó vagy!

Ismét prüszkölve nevettem fel.

Jó este volt. Sokat beszélgettünk és nevetgéltünk, amíg Harry el nem aludt én pedig ott maradtam, hogy vigyázzak rá. Bár olyan ijesztő lehetek körülbelül, mint egy bébi pingvin, de akkor is védelmezni fogom az utolsó pillanatig azokat, akiket szeretek.

Hajnali három körül már nagyon nehéz volt nyitva tartanom a szemeim. Jól esett volna egy kávé, de nem mertem magára hagyni Harryt, amíg elmegyek az automatához. Ő már mélyen aludt, miközben a maciját szorongatta. Ezt meg kell örökítenem, gondoltam. Gyorsan elővettem a telefonom, hogy csináljak róla egy fotót.

Miután Harryt kiengedték a kórházból és már képes volt járni, mind az öten összepakoltunk és beszálltunk az autóba, ami elvitt minket a reptérre. Ott már várt ránk a banda számára fenntartott magángép. Életünkben először örültünk annak, hogy elhagyjuk az országot. Felszállás előtt vidám hangulat uralkodott a repülőn. Kényelembe helyeztem magam, betakaróztam és elővettem egy zacskó chipset. Felemelő érzés volt annak a tudata, hogy végre félelem nélkül, felszabadultan tölthetünk egy kis időt. Harry és Zayn videojátékokkal játszott, Liam elővett egy könyvet, Lou pedig hozzám hasonlóan betakarózott és a fülébe nyomta a headsettet.

Minden simán ment, amíg észre nem vettük, hogy a gép ereszkedni kezd.

- Még nem érhettünk oda, túl korán van - konstatálta Liam.

Kinéztem az ablakon és csak vizet láttam magunk alatt.

- Le fogunk zuhanni! - kiáltottam fel riadtan.

- Benézek a pilótához - szólt Zayn és felállt. Azonban hiába dörömbölt a pilótafülke ajtaján, az zárva volt és nem szólt ki rajta senki.

- Megfogunk halni, nem hiszem el! - pánikolt Louis.

- Figyeljetek, kapaszkodjatok mindannyian! Próbáljatok meg úgy helyezkedni, hogy valamennyire védve legyetek! - mondta Liam.

- Ki fogjuk törni a nyakunkat! - teljesen kétségbeestem.

Az ablakon kinézve ekkor egy kisebb szigetet pillantottam meg, afelé közeledtünk szélsebesen.

A repülő hatalmas robajjal és erővel csapódott be, hosszan szántotta fel a földet és csavarta maga alá a fákat. Ekkor megcsúszott a kezem és elengedtem az ülést, amibe kapaszkodtam. Végig repültem a repülő hosszában, majd bevertem a fejem és elvesztettem az eszméletem.

A következő emlékem az volt, hogy Liam néz rám húsz centi távolságból. Az arca csupa vér volt.

- Jól vagy? - kérdezte aggódva.

- Voltam már jobban is - feleltem a fejemet dörzsölve. - És te?

- Megvagyok.

- És a többiek? - az aggodalom úgy áradt szét a testemben mint egy gyorsan ható méreg. Felültem, hogy körülnézzek.

Már nem a repülőn voltam, hanem a roncsok mellett feküdtem a földön. Zayn épp egy méterrel távolabb tápászkodott el, de végül elhagyta az ereje és visszahanyatlott a földre.

- Hé! - Liam oda rohant hozzá, hogy segítsen neki. Közben én is megpróbáltam lábra állni. Láttam, ahogy Louis ott kuporog Harry mellett, aki a földön hevert.

- Jól vagytok? - kérdeztem, miközben sántítva feléjük indultam.

- Azon kívül, hogy szerintem kiment a bokám, igen. Harrynek viszont felszakadt a sebe.

- Jézusom, mennyire komoly?

- Nem vészes, de azért eléggé fáj - motyogta Harry.

- Úristen... - szólt elborzadva Liam, mire mindhárman odanéztünk.

A pilótafülke ajtajában állt, és befelé bámult. Oda sántikáltam hozzá, hogy megnézzem, mi történt. 

Hátborzongató volt. Mindenhol vér... az ablakon, a műszerfalon... és ott feküdt ülésében a pilóta átvágott torokkal.