5. Fejezet: Áramszünet

Újra írok. Ma este egy díjátadón fogunk fellépni a Little Things című dalunkkal. Biztosan viccesnek találod, de bevallom eléggé izgulok. Pedig már hozzászokhattam volna ehhez, nem igaz? Egy turnén a rajongóink előtt nincs probléma. Az első dal után sikerül elengednem magam, de a díjátadókon mindig lámpalázas leszek a többi előadó előtt. Ráadásul úgy hallottam, hogy Demi Lovato is ott lesz... Demi egy fantasztikus lány. Kedves, vicces, eszméletlen hangja van és ami a legfontosabb: bármin is ment keresztül, nem adta fel. Habár tudom, hogy nem sok esélyem van nála, én azért reménykedem abban, hogy egyszer megismerhetem közelebbről is. Most úgy tűnhet, hogy nem vagyok komplett, amiért úgy kezelek egy naplót, mintha élőlény lenne... De minden titkomat és érzésemet megosztom veled, mégha csak egy füzet is vagy. Három nap telt el azóta, hogy Liam megkapta a kanalakkal teli dobozt. Azóta nem érkezett új küldemény és még mindig nem tudni, ki áll a dolog mögött... De ha megtudom, esküszöm nem állok jót magamért! Senki sem bánthatja a szeretteimet következmények nélkül. Az erőszak nem vezet semmire, de a srácok olyanok nekem, mintha a testvéreim lennének. Értük bármit megtennék. 

Az írásból a telefonom pittyegése zökkentett ki. Egy SMS-t kaptam, legrosszabb sejtésemre újra egy ismeretlen számról:

"Sok szerencsét a mai fellépéshez! Szükség lesz rá!"

Eléggé felzaklatott a dolog, így hát kimentem a konyhába valamilyen nasiért. Közben csak járt az agyam és azon kattogtam, hogy ki zaklat minket és miért. Kezdett valóban idegesíteni ez az egész dolog. Ekkor egy újabb üzenetet kaptam. Lemondóan sóhajtottam és a telefonért nyúltam. Szerencsére aggodalmam alaptalannak bizonyult: ezúttal Harrytől jött az SMS, amiben csak annyit kérdezett, hogy ráérek-e. Visszaírtam, hogy igen. Mire észbe kaptam, már a bejárati ajtó küszöbén állt Louis társaságában.
- WOW, ez gyors volt! - mosolyogtam, miközben beengedtem őket.
Harry nem mosolygott. Idegesen lépkedett a szobám felé, Louis pedig sálba bugyolálva követte őt. Utánuk mentem és leültünk az ágyra.
- Mi a baj, Harry? - kérdeztem arcát fürkészve.
 Nem szólt egy szót sem, csak a kezembe nyomta a telefonját. Ugyanazt az üzenetet kapta ismeretlen számról, amit én.
- Louis is kapott - mondta végül Harry.
- Én is. De ki lehet az? Egy őrült rajongó? - morfondíroztam.

- Egy rajongó honnan tudná mind az ötünk telószámát? Nem tudom, ki lehet ez... - csóválta a fejét Harry.
Louis felváltva nézett ránk.
- Most nem szabad ezzel foglalkoznunk. Pont ez a célja az üzenet feladójának. A ma esti fellépésünkre kell koncentrálnunk, és akkor nem lesz semmi baj.

Délután, a díjátadó előtti utolsó próbán Zayn és Liam elmondta, hogy ők is megkapták azt az SMS-t, amit mi. Ám Louis hamar közbeavatkozott és megkért minket, hogy halasszuk ezt a beszélgetést el addig, amíg túl nem leszünk a fellépésünkön. A vörösszőnyeges bevonulást elhülyéskedtük és viccesen pózoltunk a megannyi kamera és fényképezőgép előtt. Egyedül Zayn volt az, aki úgy tett, mintha egy valódi fotózáson venne részt. És akkor megpillantottam Demit, aki néhány méterre tőlünk épp interjút adott. Földig érő, babarózsaszín ruhajában olyan volt, akár egy földreszállt angyal. Reméltem, hogy észrevesz, felém néz és rám mosolyog, de nem így történt. Ehelyett elég kínossá vált a helyzet, amikor hátrafordulva Taylor Swiften akadt meg a szemem. Egy pillantásra sem méltatott minket, de a szemem sarkából láttam, hogy Harrynek az arcára fagyott a mosoly. A vállánál fogva finoman noszogattam, hogy folytassuk utunkat a vörösszőnyegen. Vègül kezdetét vette a díjátadó, ahol a közönség soraiból figyeltük a többi előadó fellépését, és a különböző díjak kiosztását. Amikor a legjobb együttes kategória jelöltjei következtek, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A díjat nem más, mint Demi fogja átadni a győztesnek. Miközben felsétált a színpadra, a mellettem ülő Liam megszorította a kezem. Tudtam, hogy ő is nagyon izgul, hiszen ebben a kategóriában mi is jelöltek voltunk. Demi kibontotta a nyertes nevét tartalmazó borítékot és a közelebb hajolt a mikrofonhoz.
- A legjobb együttes kategória nyertese a... One Direction! - mondta, mire a fiúkkal nevetve, boldogan egymásra néztünk és felálltunk, hogy átvegyük a díjat.
 Demi egyesével megpuszilt minket. Mikor én következtem, a torkomban dobogott a szívem. Közelebb hajolt hozzám és mosolyogva puszit nyomott az arcomra, s közben magamon éreztem édeskés illatát. Hallottam, hogy közben Harry köszönetet mond a díjért a banda nevében, de nem fogtam fel a szavait. Csak Demi mosolyát láttam magam előtt...
Hátramentünk a színpad mögé, hiszen a mi fellépésünk következett. A műsorvezető felkonferált minket és azon kaptam magam, hogy már a színpadon állunk. Harry elkezdte a dalt, aztán Liam folytatta, majd Zayn következett és nem volt semmi gond... egészen a refrénig, amikor hirtelen elsötétült minden. Valószínűleg elment az áram, mi pedig ott álltunk a színpad közepén és összezavarodottan pislogtunk a sötétben. Elég kellemetlen érzés volt ott  ácsorogni némán, miközben egyre erősödött a hangzavar. Mindenki a szomszédjához fordult, hogy megtudakolja, mi történhetett. Néhány óráknak tűnő perc elteltével úgy tűnt, megoldódott a probléma: az áram visszatért. Nekünk viszont fogalmunk sem volt arról, hogy mit tegyünk. Kezdjük elölről? Folytassuk onnan, ahol abbamaradt? A többiekre néztem és láttam, hogy ők is nagyon idegesek.
Szerencsére Harrynek volt annyi lélekjelenléte, hogy hirtelen ötlettől vezérelve acapellában folytassa a dalt a refréntől, mivel a zene továbbra sem indult újra. A többiekkel aztán én is bekapcsolódtam az éneklésbe és sikerült befejeznünk a dalt. Végül nagy sikert arattunk, hiszen sokan úgy hitték, ez az egész közjátèk a műsor rèsze volt. Miután elhagytuk a színpadot, mindannyian új üzenetet kaptunk a mobiljainkra:

"Remélem tetszett az áramszünet! Puszi."

4. Fejezet: Kezdődjön a játék!

Mikor reggel kinyitottam a szemem az első dolog, ami tudatosult bennem, hogy kopog az eső az ablakpárkányon. Aztán oldalra fordultam, de Liam nem feküdt mellettem. Felkeltem és körül néztem a szobában, de nem láttam sehol.
- Liam? Merre vagy? - szólongattam, miközben elindultam a konyhába.
Nem kaptam választ. Már kezdtem aggódni, mikor halk nyöszörgésre lettem figyelmes a bejárati ajtó felől. Az előszobában aztán megpillantottam Liamet. A földön ült hátát a falnak vetve, és felhúzott térdeire hajtva fejét reszketett. Odasiettem hozzá és letérdeltem mellé.
- Hé, mi a baj? - kérdeztem aggódva, miközben a vállárra tettem a kezem.
Nem felelt, csak oldalra bökött a fejével. Odanéztem, és egy felbontott dobozra lettem figyelmes. Magamhoz húztam és belenéztem. A doboz tele volt kanalakkal.
- Ez hogy került ide? - csodálkoztam.
Liam csak a fejét csóválta, képtelen volt megszólalni. Felsegítettem a földről, és a konyhába kísértem.
- Ülj le, csinálok neked teát, hogy megnyugodj - mondtam, és neki is láttam. Miközben teát főztem, Liam kezét tenyerébe temetve, csendesen ült az asztalnál. Olvastam már a különféle fóbiákról és ez egyáltalán nem gyerekjáték. Kicsit be is pánikoltam, mert ha nem sikerül lenyugtatnom Liamet, mégjobban úrrá lehet rajta a félelem. Letettem elé a bögre gőzölgő teát és leültem vele szemben.
- Idd meg, de vigyázz, mert még forró! Liam a kezébe vette a bögrét és belekortyolt.
- Nem tudom, ki csinálja ezt és miért... Én nem ártottam senkinek! - szólt végül elkeseredett hangon.
- De mi történt?
- Felkeltem és kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár tejet, és akkor... valaki kopogott az ajtón. Kinyitottam, de nem volt ott senki. Csak ez a doboz hevert előtte. Az volt ráírva, hogy Liamnek. Aki iderakta, honnan tudta, hogy itt vagyok nálad? Valaki figyel? Niall, én kezdek félni... - hadarta idegesen.
Próbáltam nyugtatni, hogy ne féljen, nem lesz semmi baj, de az az igazság, hogy kezdtem én is parázni. Hacsak nem a srácok közül csinálta valaki poénból, amit viszont nem tartok valószínűnek. Ezzel egyikük sem viccelne.
Liam nem akart hazamenni, így hát megkért, maradhat-e nálam még egy napot. Igent mondtam, hiszen örültem a társaságának és vigyázni is szerettem volna rá. Elmentünk kajálni a Nando's-ba, aztán délután találkoztunk a többiekkel, mert fotózásra kellett mennünk. Útközben szerencsére sikerült egy kis mosolyt csalnom Liam arcára. Mire a fotózásra értünk, már egész jó kedve volt; nem úgy, mint szegény Louis-nak. Ő még mindig beteg volt, és a fotózás sem ment neki egyszerűen, mert mindig a legrosszabb pillanatban köhögte vagy hapcizta el magát. Ezen Harry és én jókat nevettünk, amiért később kissé bűntudatot is éreztem. A fotózás után épp az öltözőben pizzáztunk, amikor Zayn a többiek felé fordult, és megkérdezte.
- Ti nem kaptatok furcsa üzeneteket? Nekem este valaki azt írta egy ismeretlen számról, hogy vigyázzak, mert a végén még bajom eshet...
- Liamnek valaki küldött egy doboz kanalat - mondtam kelletlenül, de azonnal meg is bántam, mert Liam arca ettől újra elsötétedett.
- Ez már kezd elfajulni - csóválta a fejét Harry, majd vállon veregette Liamet. - Nyugi haver, ne foglalkozz vele.
- Könnyű azt mondani - sóhajtott Liam.
Este mindannyian Harry és Louis lakására mentünk. Kicsit iszogattunk és jókat nevettünk Activity-zés közben. Mindenki nagyon jól érezte magát mindaddig, amíg meg nem kaptuk ugyanazt az üzenetet a mobiljainkra egy ismeretlen számról:

"Az Activity nem nekem való. Kezdődjön az igazi játék!"

Rémülten egymásra néztünk, ugyanis tudtuk: valaki ebben a pillanatban is figyel minket...
- Húzd be a sötétítőket! - fordult Zayn Harryhez, majd az ajtóhoz sietett.
- Zayn, hová mész? - kérdeztem értetlenül.
- Megnézem, ki a fasz szivat minket.
- Veled megyek! - kissé bizonytalanul, de követtem Zayn-t a bejárati ajtó felé.
Egyedül mégsem engedhettem oda, ahol lehet, hogy egy elmebeteg ólálkodik.
Feszülten néztünk körül, de egy árva lelket sem láttunk odakint. Visszatértünk a házba és tudattuk a többiekkel, hogy nem találtunk senkit.
- Na jó, figyeljetek! Ne pánikoljunk, biztos csak egy idióta próbálja ránk hozni a frászt - nyugtatott minket Harry, mire Liam ideges nevetést hallatott.
- Úgy látom, elérte a célját...

Másnap reggel elindultunk haza. Zayn a családjához sietett, akik ebédre várták őt. Miután elköszönt tőlünk, Liam rám nézett. Láttam, hogy mondani akar valamit, de csak nem tudta kibökni.
- Mi az? - néztem vissza rá.
- Átmehetnék hozzád még egy kis időe?
- Liam, ezt most fejezd be... - kezdtem, de ijedten a szavamba vágott.
- Ne haragudj, akkor majd találkozunk... - azzal elindult a másik irányba.
- Hé, várj! Azt akartam mondani, hogy ezt most fejezd be. Ne hülyéskedj! Nem kell megkérdezned, bármikor és bármeddig szívesen látlak a lakásomon. Na, gyere!

Liam elmosolyodott és együtt indultunk tovább.

3. Fejezet: Segíts, ahol tudsz!

Épp reggeliztem és közben SpongyaBobot néztem, amikor csörögni kezdett a mobilom. Liam volt az. Felvettem és teli szájjal beleszóltam. - Na mizu?

- Ugye nem felejtetted el, hogy 11-re a stúdióban kell lennünk? Ma megyünk a kórházba a beteg gyerekekhez - emlékeztetett lelkiismeretesen.

- Basszus, tényleg... Ott leszek!  - mondtam, majd elköszöntünk egymástól és befejeztem a reggelimet. Miután letusoltam és felöltöztem, elindultam a stúdióba. A többiek Louis kivételével már ott voltak.
- Mikor indulunk? - fordultam feléjük.

- 10 körül már elkéne, de Louis még nem ért ide - magyarázta Zayn, és a telefonjára pillantott. - Még negyed órát várunk és indulunk...

- Itt lesz, ne aggódj. Azt írta, jön - fordult felé Harry.

Louis tényleg befutott az indulás előtti utolsó percekben. Arca kipirult volt, szeme bedagadt.

- Hé, jól vagy? Nagyon szarul nézel ki - nézett rá aggódva Liam.

- Ne aggódjatok, jól vagyok...

- Nem úgy látszik - csóválta a fejét Harry, miután kezét Louis homlokára tette.
Amikor már a kisbuszban ültünk és úton voltunk a kórházba, Liam mobilja jelezte, hogy üzenete érkezett. Ahogy a képernyőre pillantott, hátrahőkölt és elejtette a telefonját. Arcán szörnyű rémület tükröződött. Gyorsan felkaptam a mobilját és ránéztem az üzenetre. Abban nem állt szöveg, csak egy kép.

- Mi az? - kérdezősködtek a többiek.

- Egy kép, amin egy kanál van - feleltem.

- Töröld ki. Töröld ki, kérlek - nézett rám zaklatottan Liam.

- Ki az a bunkó, aki szerint ez vicces? - érdeklődött Zayn.
Megrándítottam a vállam. - Nem tudom, privát számról küldték...

- Miért csinálják ezt? Tudják, hogy fóbiám van - fakadt ki elkeseredetten Liam és pityeregni kezdett.
Harry megölelte és próbáltuk megnyugtatni őt.
Mire a kórházhoz értünk, sikerült lecsillapodnia. A gyermekorvos kedvesen üdvözölt minket, amikor beléptünk a kórház ajtaján, majd megköszönte, hogy eljöttünk.
- Mi köszönjük a meghívást - biccentett Harry.
Egy barátságos arcú, fiatal nővér közeledett felénk. Barna haját lófarokba fogta, kezét egyesével felénk nyújtva köszöntött minket. - A gyerekek nagyon örülni fognak - mondta mosollyal az arcán.
Amikor beléptünk az első kórterembe és megláttam az ágyban fekvő apróságokat, visszatarthatatlanul könny szökött a szemembe. A srácokra pillantottam és az ő szemük is könnyes volt. És még én rinyáltam, amiért magányos vagyok...!
Ezek a daganatos gyerekek az életükért küzdenek nap, mint nap. Elképzelni sem tudom mennyi akaraterő kell ahhoz, hogy ezt véghez vigyék és ne adják fel a küzdelmet még a legsötétebb pillanatokban sem. Nagyon  örültek nekünk és az ajándékainknak, a mosolyuk láttán melegség áradt szét a szívemben. Az egyik kisfiú ágyának szélére ültem, nagy, kék szemeivel nézett rám, majd elmosolyodott.
- Te vagy a kedvencem - mondta vékony hangján.
Nem lehett több 5 évesnél. Olyan kis törékeny volt... Megöleltem és amikor nem látta, letöröltem arcomról könnyeimet, hogy amikor újra egymásra nézünk, a mosolyom láthassa. Azt akartam, hogy ez a nap vidám legyen számára; olyan, amire mindig szívesen fog emlékezni, mosollyal az arcán. Az biztos, hogy ezt a napot soha nem felejtem el...
A hazaúton egyikünk sem szólt egy szót sem, némán bámultunk kifelé a busz ablakán. Újra azt éreztem, hogy nem szeretnék egyedül lenni a nap további részében. Mikor kiszálltunk a buszból a stúdió előtt, a többiekhez fordultam.
- Ti mit fogtok most csinálni?

- Én hazamegyek, csinálok egy finom teát és bebújok az ágyba. Nagyon szarul érzem magam... - csóválta a fejét Louis.
Harry hozzátette: - Én is megyek vele.

- Én megígértem a húgomnak, hogy elmegyek vele vásárolni és elviszem moziba - mondta Zayn, miközben felhúzta a cipzárat kabátján.
Liam felèm fordult és megrándította a vállát. - Én nem tudom még.

- Nincs kedved átjönni hozzám? Majd kitalálunk valamit - kérdeztem reménykedve.
Liam elmosolyodott és bólintott. - Az jó lenne.

Mikor már a lakásomon beszélgettünk és zenét hallgattunk, Liam újabb üzenetet kapott, ami ismét egy kép volt.

- Mi az? - kérdeztem borús arcát kémlelve.

- Megint egy kanál... Vagyis több - mondta félősen, majd összekulcsolta kezeit felhúzott térdein és az ölébe hajtotta a fejét.

- Ki lehet az a szemét, aki ezt csinálja? - tűnődtem és a vállára tettem a kezem.

- Nem tudom, biztos valami elmebeteg. Miért nem hagy békén? - nyöszörgött. Magamhoz öleltem és próbáltam vigasztalni, de nem volt könnyű dolgom. Vajon ki és miért csinálhatja ezt?

2. Fejezet: A Nando's nem vár

Kissé kedveszegett voltam tegnap este, de szerencsére ma reggel már jóval derűsebben ébredtem. Miután megetettem Jess-t, a cicámat, én is nekiláttam, hogy megtöltsem a hasam mindenféle jóval, amit a hűtőben találtam. Közben felnéztem Twitterre, és válaszoltam néhány rajongómnak. Annyira aranyosak! Csak az bosszant, ha valaki  csupán annyit ír, hogy kövessem vissza. Legalább ha megkérdeznék, hogy vagyok...

Dél előtt pár perccel elindultam otthonról, hogy találkozzak Harry-vel a Nando's-ban. Ez a kedvenc kajáldám. Harry már a bejárat előtt várt rám egy csapat lány gyűrűjében, akik közös képet és autogramot szerettek volna. Mikor megpillantott engem, elmosolyodott és megrándította a vállát. A lányok felém néztek, és örvendezve körül álltak engem is. Jól esett, de sosem értettem... Én nem is vagyok jó pasi!

Miután a lányok elmentek, Harry vállon veregetett és nevetve beléptünk a Nando's ajtaján.

- Mi a helyzet? - kérdezte mosolyogva azzal a két kis jellegzetes gödröcskével az arcán. Én csak megrándítottam a vállam és motyogtam egy semmit, majd visszakérdeztem:
- És veled? Nem úgy volt, hogy a családoddal ebédelünk? Miért gondoltad meg magad?

- Ah, csak anya ledőlt, fáj a feje. Aztán kedvet kaptam a Nando's-hoz, gondoltam annak te sem mondasz nemet - kacsintott.

- Na és a többiek? Miért pont engem hívtál? - kíváncsiskodtam.

- Mert akartam veled találkozni. Ne hidd már mindig azt, hogy te vagy az utolsó, akit hívnék!

Miközben kajáltunk, beszélgetni kezdtünk Selena Gomezről és arról, hogy hírbe hozták Harry-vel.

- Nagyon jó csaj és aranyos is, de Taylor legjobb barátnője. Gondolj bele, mi lenne ebből...

- Inkább nem akarok belegondolni - nevettem sötéten, majd elindultunk hozzám. Meghívtam Harry-t, hogy aludjon nálam és filmezzünk. Nem akartam egyedül lenni. Délután meghallgattuk az új albumunkat, a Take Me Home-ot és arról beszélgettünk, hogy fejlődtünk-e az első albumunk óta és ha igen, miben. Miközben neki láttunk pattogatott kukoricát csinálni, az ablakon túl zuhogni kezdett az eső. A vízcseppek dühös táncot jártak az ablakpárkányon, mi pedig leültünk a TV elé, hogy megnézzünk egy horrorfilmet.

- Melyik filmet nézzük? - pislogtam a TV előtt állva Harry-re, aki már elterpeszkedett a kanapén. Néhány másodpercig némán gondolkodott, aztán rávágta:
- A Sinistert már régóta megakarom nézni, azt mondják, hogy jó film.

- Örülök, hogy itt vagy - néztem rá mosolyogva.

Másnap reggel épp kávét szürcsölgettünk az ágyon ülve, mikor váratlanul megérkezett az álmosan ásítozó Liam és Zayn.
- Louis hol van? - kíváncsiskodott kissé kedvszegetten Harry.
Liam volt az, aki válaszolt a kérdésére.
- Beteg...

- De ugye nem komoly? - pislogtam aggódva, de Zayn sietve megnyugtatott:
- Nem, csak csúnyán köhög és nem érzi jól magát.

- Szegény... - mondtam, majd felálltam és intettem a srácoknak, hogy kövessenek a konyhába.
Ott aztán töltöttem nekik kávét és csináltam pirítóst tojással. Körbeültük az asztalt és megreggeliztünk, közben pedig ötleteket gyártottunk a következő turnénkhoz. A "legjobb" ötlet természetesen Harry-től származott.
- Mi lenne, ha az Up All Night-ot meztelenül adnánk elő? - poénkodott, mire mindhárman felnevettünk.
Miután Zayn és Liam lelépett, hazakísértem Harryt, hogy meglátogassam Louist. A közös lakásukba lépve azonnal megéreztem a jellegzetes pizza illatot.
- Nyami - nyeltem egy nagyot és a szobába léptem, ahol Louis az ágyában feküdt, tévét nézett és pizzát majszolt. Miközben leültem az ágy szélére, felajánlottam, hogy segítek neki elpusztítani a hátralévő szeleteket. Elnevette magát, ami csúnya köhögéssel járt.
- Hogy vagy? - néztem rá sajnálkozva.

- Köszi, elég szarul... Már kiköhögtem a tüdőmet, de sebaj, voltam már rosszabbul is - legyintett.
Ijedten kiáltottam fel, mikor a kezemben tartott pizzaszelet a levegőbe repült, én pedig hátravetődtem az ágyon. Harry ugyanis azt gondolta, nagyon poénos, ha hirtelen nekifutásból rám veti magát. Louis csúnya köhögések közepette kacagott. Egyikünk sem vette észre, hogy valaki a zuhogó esőben állva minket néz az ablakon keresztül...

1. Fejezet: Az első bejegyzés

Kedves naplóm! Nem is tudom, hol kezdjem, vagy hogyan. Évek óta nem írtam naplót... De most úgy éreztem muszáj, különben megőrülök. Hiányzik az otthonom. Hiányzik Írország, a családom, és a barátaim. Tudom, hogy a fiúkra a bandából bármikor számíthatok, de nekik itt van Angliában a családjuk, nekik nem kellett semmit sem hátrahagyniuk azért, hogy valóra válthassák álmaikat. Ne érts félre, nem bántam meg, hogy jelentkeztem az X-Faktorba, s így most a One Direction tagja lehetek. Úgy érzem, igaz a mondás, hogy amikor egy kívánságod teljesül, egy álmod megsemmisül.

Letettem a tollat és kikászálódtam az ágyból, hogy kicsoszogjak a konyhába. Kajás lettem... Igazából ha belegondolok, mindig kajás vagyok. Rezgett a mobilom. Egy új üzenetem érkezett Harrytől, hogy nincs-e kedvem átmenni holnap a családjához ebédre. Biztosra vettem, hogy azért hív át, mert tudja, mennyire egyedül vagyok, amikor nincs turné és semmi teendő a bandával kapcsolatban. Szerencsére ilyen elég ritkán fordul elő. Visszaírtam, hogy köszönöm, ott leszek, aztán egy szendviccsel a kezemben visszatértem szobámba és bekapcsoltam a TV-t. Bárcsak lenne valaki az életemben, akit szerethetek és aki viszont szeret...