Kedves naplóm! Nagy örömünkre Zaynt végre kiengedték a kórházból! Hosszú nap áll mögöttem. A fiúkkal ma sok tennivalónk volt. Fotózás, egy interjú és egy TV fellépés. Bár őszintén bevallom, semmi kedvem nem volt pózokat vágni egy fotózáson a jelen helyzetben, de legalább valamennyire elvonta a figyelmem az utóbbi időben történetekről. Most itt ülök a szobám ablakában és a zuhogó esőt bámulom... Ha bárki is tudná, mennyire magányos vagyok!
Egy ideig elnéztem, ahogy az esőcseppek dühös táncot járnak az ablakpárkányon, aztán a telefonomra pillantottam. Megnéztem, Demi válaszolt-e Twitteren, de csalódnom kellett. Minek erőltetem? Semmi értelme. Mit is akarna ő pont tőlem? Ha tetszene is neki valaki a bandából, az biztos nem én lennék. Ezektől a gondolatoktól csak még inkább elszontyolodtam, úgyhogy inkább elmentem letusolni, majd telepakoltam a tálcámat finomságokkal és leültem a TV elé. Naná, hogy a Rocktábor című film ment Demi főszereplésével. Mindenesetre megnéztem, mert szeretem azt a filmet. Aztán még néztem egy kis Scooby Doo-t, amin végül sikerült bealudnom az immár üres tálcával a kezemben. Furcsa álmom volt. Demi és én a naplementében sétáltunk mezítláb, kézenfogva a tengerparton. Hosszú, babakék ruhájának szegélye a homokot súrolta. Rám mosolygott és esküszöm, úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem, menten kiugrik a helyéről, egyenesen bele a tengerbe. Megszerettem volna ölelni, de nem mertem. Nem értettem, mit keresek ott vele, és miért fogja a kezem. Mintha szavak nélkül is tudta volna, mit akarok. Megállt és szembefordult velem. Mosolya beragyogta sötétségbe borult lelkem minden apró zugát, szemeiben olyan boldogság és melegség honolt, amilyen engem már oly' régóta elkerült. Átölelt, szorosan, mintha megakarna védeni az egész világtól. Mintha ezzel megtudta volna akadályozni, hogy felébredjek álmomból. Mert ekkor már tudtam, hogy ez az egész nem lehet valóság... de hagytam magam áltatni, csak még egy kicsit. Csak még egy cseppnyi jusson még ebből a boldogságból. Kússzon a bőröm alá, vésődjön a szívembe, hogy még akkor is érezzem, amikor már nem ringat tovább tudatlanságba az álom.
- Hogy? És miért pont én? - hebegtem arcát fürkészve.
- Mert tökéletes vagy. Mindenki az, a maga egyedi módján. Te is az vagy, ezt tudnod kell. Értékes vagy, ne emészd magad az ellenkezőjén - mondta lágy hangján, és valamilyen oknál fogva elhittem minden egyes szavát.
- Ebben a pillanatban az egész világ féltékeny lehet rám - mondtam és közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.
Finoman a derekára tettem a kezem, és egyre közelebb kerültem egővörös ajkaihoz. Magamon éreztem cseresznyés lélegzetét, de mielőtt megcsókolhattam volna, valaki megbökött hátulról. Megfordultam, és minden boldogságom azonnal szertefoszlott. A tengerpart sötétségbe borult, a naplemente egy csapásra szertefoszlott. Egy rémisztő maszkkal találtam szemben magam, majd egy hatalmas kés fúródott a hasamba. Soha nem éreztem még ilyen fájdalmat. Össze rogytam. Hát itt a vég... még utoljára látni akartam Demi arcát. Megfordultam, de ő már nem volt sehol. Valaki az arcomat piszkálta... bökdösött, de ki lehet az? Ez már a túlvilág? Nem az volt. Az álom véget ért. Nagyon furcsa volt visszatérni a valóságba, mintha víz alól kerültem volna a felszínre. Hirtelen felültem, mint aki levegő után kapkod, és ezzel egyidejűleg hatalmas ütést éreztem a homlokomon.
- Aúúú! - szisszent fel valaki fél méterre tőlem. Riadtan oldalra nyúltam, hogy felkapcsoljam az éjjeli lámpát. Harry ült az ágyamon, és ő is a homlokára tapasztotta tenyerét.
- Kösz, hogy lefejeltél - mondta panaszosan.
- Hé, te piszkáltál meg bökdöstél álmomban! Hogy kerülsz egyáltalán ide?
Harry leeresztette tenyerét és úgy nézett rám, ahogy az óvodásokra szokás.
- Írtam neked, hívtalak. Nem reagáltál és aggódtam. Rajtam kívül csak te voltál még egyedül, gondoltam eljövök megnézni, minden rendben van-e. Túl korán volt még ahhoz, hogy aludj.
- Miért, hány óra van? - kérdeztem csodálkozva, mire ő tájékoztatott, hogy kilenc múlt.
- Miért könnyes az arcod? - kérdezte csodálkozva.
Meglepetten vettem tudomásul, hogy igazat mond.
- Túl szépet álmodtam...
Harry az ablakhoz lépett és kibámult rajta a még mindig szakadó esőbe. Egy ideig szótlanul állt ott, majd hirtelen riadtan felém fordult.
- Jön - figyelmeztetett.
Nem értettem, miről beszél.
- Kicsoda?
- Egy fekete ruhás, kapucnis fószer... Most jött át az úttesten, megkerüli a kaput.
Egy ideig elnéztem, ahogy az esőcseppek dühös táncot járnak az ablakpárkányon, aztán a telefonomra pillantottam. Megnéztem, Demi válaszolt-e Twitteren, de csalódnom kellett. Minek erőltetem? Semmi értelme. Mit is akarna ő pont tőlem? Ha tetszene is neki valaki a bandából, az biztos nem én lennék. Ezektől a gondolatoktól csak még inkább elszontyolodtam, úgyhogy inkább elmentem letusolni, majd telepakoltam a tálcámat finomságokkal és leültem a TV elé. Naná, hogy a Rocktábor című film ment Demi főszereplésével. Mindenesetre megnéztem, mert szeretem azt a filmet. Aztán még néztem egy kis Scooby Doo-t, amin végül sikerült bealudnom az immár üres tálcával a kezemben. Furcsa álmom volt. Demi és én a naplementében sétáltunk mezítláb, kézenfogva a tengerparton. Hosszú, babakék ruhájának szegélye a homokot súrolta. Rám mosolygott és esküszöm, úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem, menten kiugrik a helyéről, egyenesen bele a tengerbe. Megszerettem volna ölelni, de nem mertem. Nem értettem, mit keresek ott vele, és miért fogja a kezem. Mintha szavak nélkül is tudta volna, mit akarok. Megállt és szembefordult velem. Mosolya beragyogta sötétségbe borult lelkem minden apró zugát, szemeiben olyan boldogság és melegség honolt, amilyen engem már oly' régóta elkerült. Átölelt, szorosan, mintha megakarna védeni az egész világtól. Mintha ezzel megtudta volna akadályozni, hogy felébredjek álmomból. Mert ekkor már tudtam, hogy ez az egész nem lehet valóság... de hagytam magam áltatni, csak még egy kicsit. Csak még egy cseppnyi jusson még ebből a boldogságból. Kússzon a bőröm alá, vésődjön a szívembe, hogy még akkor is érezzem, amikor már nem ringat tovább tudatlanságba az álom.
- Hogy? És miért pont én? - hebegtem arcát fürkészve.
- Mert tökéletes vagy. Mindenki az, a maga egyedi módján. Te is az vagy, ezt tudnod kell. Értékes vagy, ne emészd magad az ellenkezőjén - mondta lágy hangján, és valamilyen oknál fogva elhittem minden egyes szavát.
- Ebben a pillanatban az egész világ féltékeny lehet rám - mondtam és közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.
Finoman a derekára tettem a kezem, és egyre közelebb kerültem egővörös ajkaihoz. Magamon éreztem cseresznyés lélegzetét, de mielőtt megcsókolhattam volna, valaki megbökött hátulról. Megfordultam, és minden boldogságom azonnal szertefoszlott. A tengerpart sötétségbe borult, a naplemente egy csapásra szertefoszlott. Egy rémisztő maszkkal találtam szemben magam, majd egy hatalmas kés fúródott a hasamba. Soha nem éreztem még ilyen fájdalmat. Össze rogytam. Hát itt a vég... még utoljára látni akartam Demi arcát. Megfordultam, de ő már nem volt sehol. Valaki az arcomat piszkálta... bökdösött, de ki lehet az? Ez már a túlvilág? Nem az volt. Az álom véget ért. Nagyon furcsa volt visszatérni a valóságba, mintha víz alól kerültem volna a felszínre. Hirtelen felültem, mint aki levegő után kapkod, és ezzel egyidejűleg hatalmas ütést éreztem a homlokomon.
- Aúúú! - szisszent fel valaki fél méterre tőlem. Riadtan oldalra nyúltam, hogy felkapcsoljam az éjjeli lámpát. Harry ült az ágyamon, és ő is a homlokára tapasztotta tenyerét.
- Kösz, hogy lefejeltél - mondta panaszosan.
- Hé, te piszkáltál meg bökdöstél álmomban! Hogy kerülsz egyáltalán ide?
Harry leeresztette tenyerét és úgy nézett rám, ahogy az óvodásokra szokás.
- Írtam neked, hívtalak. Nem reagáltál és aggódtam. Rajtam kívül csak te voltál még egyedül, gondoltam eljövök megnézni, minden rendben van-e. Túl korán volt még ahhoz, hogy aludj.
- Miért, hány óra van? - kérdeztem csodálkozva, mire ő tájékoztatott, hogy kilenc múlt.
- Miért könnyes az arcod? - kérdezte csodálkozva.
Meglepetten vettem tudomásul, hogy igazat mond.
- Túl szépet álmodtam...
Harry az ablakhoz lépett és kibámult rajta a még mindig szakadó esőbe. Egy ideig szótlanul állt ott, majd hirtelen riadtan felém fordult.
- Jön - figyelmeztetett.
Nem értettem, miről beszél.
- Kicsoda?
- Egy fekete ruhás, kapucnis fószer... Most jött át az úttesten, megkerüli a kaput.
Miközben Harry ezeket kimondta, én teljesen lefagytam.
- Most mit csináljunk? - pattantam fel az ágyról rémülten...
- Most mit csináljunk? - pattantam fel az ágyról rémülten...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése