Épp reggeliztem és közben SpongyaBobot néztem, amikor csörögni kezdett a mobilom. Liam volt az. Felvettem és teli szájjal beleszóltam. - Na mizu?
- Ugye nem felejtetted el, hogy 11-re a stúdióban kell lennünk? Ma megyünk a kórházba a beteg gyerekekhez - emlékeztetett lelkiismeretesen.
- Basszus, tényleg... Ott leszek! - mondtam, majd elköszöntünk egymástól és befejeztem a reggelimet. Miután letusoltam és felöltöztem, elindultam a stúdióba. A többiek Louis kivételével már ott voltak.
- Mikor indulunk? - fordultam feléjük.
- Mikor indulunk? - fordultam feléjük.
- 10 körül már elkéne, de Louis még nem ért ide - magyarázta Zayn, és a telefonjára pillantott. - Még negyed órát várunk és indulunk...
- Itt lesz, ne aggódj. Azt írta, jön - fordult felé Harry.
Louis tényleg befutott az indulás előtti utolsó percekben. Arca kipirult volt, szeme bedagadt.
- Hé, jól vagy? Nagyon szarul nézel ki - nézett rá aggódva Liam.
- Ne aggódjatok, jól vagyok...
- Nem úgy látszik - csóválta a fejét Harry, miután kezét Louis homlokára tette.
Amikor már a kisbuszban ültünk és úton voltunk a kórházba, Liam mobilja jelezte, hogy üzenete érkezett. Ahogy a képernyőre pillantott, hátrahőkölt és elejtette a telefonját. Arcán szörnyű rémület tükröződött. Gyorsan felkaptam a mobilját és ránéztem az üzenetre. Abban nem állt szöveg, csak egy kép.
Amikor már a kisbuszban ültünk és úton voltunk a kórházba, Liam mobilja jelezte, hogy üzenete érkezett. Ahogy a képernyőre pillantott, hátrahőkölt és elejtette a telefonját. Arcán szörnyű rémület tükröződött. Gyorsan felkaptam a mobilját és ránéztem az üzenetre. Abban nem állt szöveg, csak egy kép.
- Mi az? - kérdezősködtek a többiek.
- Egy kép, amin egy kanál van - feleltem.
- Töröld ki. Töröld ki, kérlek - nézett rám zaklatottan Liam.
- Ki az a bunkó, aki szerint ez vicces? - érdeklődött Zayn.
Megrándítottam a vállam. - Nem tudom, privát számról küldték...
Megrándítottam a vállam. - Nem tudom, privát számról küldték...
- Miért csinálják ezt? Tudják, hogy fóbiám van - fakadt ki elkeseredetten Liam és pityeregni kezdett.
Harry megölelte és próbáltuk megnyugtatni őt.
Mire a kórházhoz értünk, sikerült lecsillapodnia. A gyermekorvos kedvesen üdvözölt minket, amikor beléptünk a kórház ajtaján, majd megköszönte, hogy eljöttünk.
- Mi köszönjük a meghívást - biccentett Harry.
Egy barátságos arcú, fiatal nővér közeledett felénk. Barna haját lófarokba fogta, kezét egyesével felénk nyújtva köszöntött minket. - A gyerekek nagyon örülni fognak - mondta mosollyal az arcán.
Amikor beléptünk az első kórterembe és megláttam az ágyban fekvő apróságokat, visszatarthatatlanul könny szökött a szemembe. A srácokra pillantottam és az ő szemük is könnyes volt. És még én rinyáltam, amiért magányos vagyok...!
Ezek a daganatos gyerekek az életükért küzdenek nap, mint nap. Elképzelni sem tudom mennyi akaraterő kell ahhoz, hogy ezt véghez vigyék és ne adják fel a küzdelmet még a legsötétebb pillanatokban sem. Nagyon örültek nekünk és az ajándékainknak, a mosolyuk láttán melegség áradt szét a szívemben. Az egyik kisfiú ágyának szélére ültem, nagy, kék szemeivel nézett rám, majd elmosolyodott.
- Te vagy a kedvencem - mondta vékony hangján.
Nem lehett több 5 évesnél. Olyan kis törékeny volt... Megöleltem és amikor nem látta, letöröltem arcomról könnyeimet, hogy amikor újra egymásra nézünk, a mosolyom láthassa. Azt akartam, hogy ez a nap vidám legyen számára; olyan, amire mindig szívesen fog emlékezni, mosollyal az arcán. Az biztos, hogy ezt a napot soha nem felejtem el...
A hazaúton egyikünk sem szólt egy szót sem, némán bámultunk kifelé a busz ablakán. Újra azt éreztem, hogy nem szeretnék egyedül lenni a nap további részében. Mikor kiszálltunk a buszból a stúdió előtt, a többiekhez fordultam.
- Ti mit fogtok most csinálni?
Harry megölelte és próbáltuk megnyugtatni őt.
Mire a kórházhoz értünk, sikerült lecsillapodnia. A gyermekorvos kedvesen üdvözölt minket, amikor beléptünk a kórház ajtaján, majd megköszönte, hogy eljöttünk.
- Mi köszönjük a meghívást - biccentett Harry.
Egy barátságos arcú, fiatal nővér közeledett felénk. Barna haját lófarokba fogta, kezét egyesével felénk nyújtva köszöntött minket. - A gyerekek nagyon örülni fognak - mondta mosollyal az arcán.
Amikor beléptünk az első kórterembe és megláttam az ágyban fekvő apróságokat, visszatarthatatlanul könny szökött a szemembe. A srácokra pillantottam és az ő szemük is könnyes volt. És még én rinyáltam, amiért magányos vagyok...!
Ezek a daganatos gyerekek az életükért küzdenek nap, mint nap. Elképzelni sem tudom mennyi akaraterő kell ahhoz, hogy ezt véghez vigyék és ne adják fel a küzdelmet még a legsötétebb pillanatokban sem. Nagyon örültek nekünk és az ajándékainknak, a mosolyuk láttán melegség áradt szét a szívemben. Az egyik kisfiú ágyának szélére ültem, nagy, kék szemeivel nézett rám, majd elmosolyodott.
- Te vagy a kedvencem - mondta vékony hangján.
Nem lehett több 5 évesnél. Olyan kis törékeny volt... Megöleltem és amikor nem látta, letöröltem arcomról könnyeimet, hogy amikor újra egymásra nézünk, a mosolyom láthassa. Azt akartam, hogy ez a nap vidám legyen számára; olyan, amire mindig szívesen fog emlékezni, mosollyal az arcán. Az biztos, hogy ezt a napot soha nem felejtem el...
A hazaúton egyikünk sem szólt egy szót sem, némán bámultunk kifelé a busz ablakán. Újra azt éreztem, hogy nem szeretnék egyedül lenni a nap további részében. Mikor kiszálltunk a buszból a stúdió előtt, a többiekhez fordultam.
- Ti mit fogtok most csinálni?
- Én hazamegyek, csinálok egy finom teát és bebújok az ágyba. Nagyon szarul érzem magam... - csóválta a fejét Louis.
Harry hozzátette: - Én is megyek vele.
Harry hozzátette: - Én is megyek vele.
- Én megígértem a húgomnak, hogy elmegyek vele vásárolni és elviszem moziba - mondta Zayn, miközben felhúzta a cipzárat kabátján.
Liam felèm fordult és megrándította a vállát. - Én nem tudom még.
Liam felèm fordult és megrándította a vállát. - Én nem tudom még.
- Nincs kedved átjönni hozzám? Majd kitalálunk valamit - kérdeztem reménykedve.
Liam elmosolyodott és bólintott. - Az jó lenne.
Liam elmosolyodott és bólintott. - Az jó lenne.
Mikor már a lakásomon beszélgettünk és zenét hallgattunk, Liam újabb üzenetet kapott, ami ismét egy kép volt.
- Mi az? - kérdeztem borús arcát kémlelve.
- Megint egy kanál... Vagyis több - mondta félősen, majd összekulcsolta kezeit felhúzott térdein és az ölébe hajtotta a fejét.
- Ki lehet az a szemét, aki ezt csinálja? - tűnődtem és a vállára tettem a kezem.
- Nem tudom, biztos valami elmebeteg. Miért nem hagy békén? - nyöszörgött. Magamhoz öleltem és próbáltam vigasztalni, de nem volt könnyű dolgom. Vajon ki és miért csinálhatja ezt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése