19. Fejezet: A tökéletes pillanat

Mind az öten ott álltunk a holttest fedetlen arca fölött. Egyikünk sem tudta, mit szóljon. Nem is tudom, mit reméltünk? Hogy egy ismerős arcot takar a maszk? Hogy végre rá jövünk ki volt az, aki holtan akart látni minket, és akkor megértjük, miért történt ez az egész? Hiszen így visszagondolva nem is ismerünk olyan embert, akiről eltudnánk képzelni, hogy megakar ölni minket. Egy nálunk körülbelül tíz évvel idősebb, kemény vonásokat viselő, borostás arc tárult a szemünk elé, amit életünkben nem láttunk még azelőtt.

- Nektek ismerős? - fordultam a többiekhez, mire mind a fejüket rázták.

- Pazar. Sosem fogjuk megtudni, ki ez az ember és miért akart kinyírni minket - sóhajtottam csalódottan.

- Miután megszöktél tőlük, azt mondtad, hogy volt ott egy nő is és úgy tűnt, hogy ő irányítja ezt az embert... talán őt csak felbérelte, hogy elvégezze a piszkos munkát - mondta Liam szemöldökét ráncolva.

- Hát soha nem lesz vége ennek? - bosszankodott Louis.

Zayn lehajolt a holttest mellé és átvizsgálta a zsebeit.

- Találtál valamit? - kérdeztem kíváncsian fölé hajolva, de mikor felállt, csak a fejét rázta.

- Semmit. A telefonját eltalálta az egyik golyó a belső zsebében. - tartotta fel a lyukas telefont.

- Tedd el, ha kijutunk innen átadjuk a rendőrségnek, talán ők hozzá tudnak majd férni valamilyen adathoz belőle - javasolta Harry.

- Neked egyébként mióta van fegyvered? - fordult felé Liam.

- Hogy az... Azután szereztem, miután kiengedtek a kórházból. Nem akartam egyikőtöket se megijeszteni, ezért nem szóltam róla. Gondoltam muszáj bebiztosítanunk magunkat, ha megint ránk támad.

- Szerintem szedjük össze a cuccainkat és menjünk innen. Valahogy ki kell jutnunk erről a szigetről, különben itt fogunk megrohadni - mondta Zayn.

Miután összepakoltunk, elindultunk a magasra nőtt fák között az óceán partjára. A fák közül kilépve megpillantottuk a horizonton felkelő napot. Fénye ezernyi csillag módjára verődött vissza a határtalannak tűnő víz felszínéről. Amint ott álltam táskával a kezemben és mozdulatlanul bámultam a gyönyörű jelenséget, Harry mellém lépett és észrevétlenül megfogta a másik kezemet. Oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézzek. Ő nem a felkelő napot bámulta, hanem engem, de olyan átható tekintettel, hogy még a gyomrom is görcsbe rándult tőle.

- Srácok, szerintem ma aludjunk itt a parton, olyan nyugtató ez a látvány - szólt Louis, a többiek pedig egyetértésüket bizonygatva bólogattak.

- Viszont kellene valami kaja - jelentette ki Liam, mire Zayn ledobta pólóját és kifeküdt a homokban.

- Bocsi srácok, de én most napozni fogok - mondta.

- Még csak most kelt fel a nap - nevettem, mire mosolyogva megrándította a vállát.

- Van időnk.

- Majd én és Niall elmegyünk keresni valami ehetőt - szólt sietve Harry, mire ránéztem.

- Igen?

- Ja, vagy nincs kedved? - fúrta arcomba a tekintetét.

- De, persze - bólintottam végül, aztán elindultunk a homokban.

- Ne menjetek túl messzire - javasolta Louis.

Mikor már a fák között lépkedtünk ehető gyümölcsök után kutatva, megbotlottam egy kőben és már felkészültem arra, hogy orra esek. Végül nem így történt, ugyanis Harry az utolsó pillanatban elkapott a kapucnimnál fogva. Szörnyen cikisnek éreztem a jelenetet. Felegyenesedve aztán megigazítottam magamon a pulcsit és Harryre néztem készen arra, hogy kiröhög, mint ahogy ilyen helyzetekben szokott. Harry viszont ezúttal nem nevetett.

- Jól vagy? - kérdezte törődő hangon.

Sietve bólintottam. Tudván, hogy még mindig engem néz, elkezdtem a földet bámulni.

- Csak nem találtál valami ehetőt? - kíváncsiskodott és ő is arra a pontra bámult, amelyikre én.

- Mi? Ja, nem... 

- Pedig azért téged hoztalak magammal, mert azt hittem kiszagolod majd a gyümölcsöket - szólt csalódottan Harry.

"Fogd be" pillantással válaszoltam neki, mire felnevetett.

- Csak vicceltem... azért veled akartam jönni, hogy egy kicsit kettesben tudjunk lenni - vallotta be.

Nem értettem mi történik. Hiszen csak barátok vagyunk. Nagyon, nagyon jó barátok. Vagy tévedek? Visszagondoltam a kapcsolatunkra, arra az időszakra, amikor az X-Faktor idején Harry először utazott el hozzánk Írországba, és ott töltöttük a hétvégét. Számomra is nagyon furcsa volt akkor ez az egész dolog. Hiszen soha nem vittem haza barátnőket, és ha voltak is nálunk lányok, ők csak a barátaim voltak és mindig kint lógtam velük, felültünk a falra és bohóckodtunk, de amikor Harry jött el hozzánk, vele egy ágyban aludtunk, ölelkeztünk... Ezekre az emlékekre olyan gyorsan kezdett verni a szívem, hogy attól féltem, Harry is meghallja dobbanását.

- Amikor veled vagyok, olyan kényelmesen érzem magam a saját bőrömben, és ilyenkor semmi sem tud zavarni. Ezért szeretnék mindig veled lenni... - mondta csendesen, de érthetően.
Nem tudtam hirtelen, hogy mit feleljek erre. Mi ez az egész? Mi folyik itt? Mi történik bennem, legbelül? Miért van az, hogy legszívesebben szorosan magamhoz ölelném és megcsókolnám őt? Várjunk csak... Megcsókolnám?! Talán elment az eszem, amikor bezártak abba a ketrecbe?

A gondolataimból végül puha, meleg tenyér érintése zökkentett ki. Finoman az arcomhoz simult.

Féltem attól, hogy mi fog következni. Féltem attól, hogy megcsókol. De leginkább attól féltem, hogy ha megcsókol, akkor nem fogom elfordítani az arcomat. Nem tudnám, képtelen lennék...

- Nekem ez nem megy - nyögtem ki végül hangosan az utolsó mondatomat, mire ő mélyen a szemembe nézett. Közben a nap már elérte a fák lombjait, úgy sütött át az ágaik között, mint ahogy a homok hullik át a szita rácsain.

- Mi az, ami nem megy? - kérdezte búsan Harry olyan arccal, mint egy szomorú kiskutya. Remegni kezdett a térdem, miközben egyre közeledett felém, én pedig neki hátráltam az egyik fának.

- Nem... Nem tudom, mi ez az egész - böktem ki végül dadogva.

- Én sem tudom... de itt az a lényeg, hogy hogy esik ez neked. Zavar? - kérdezte, miközben a szívemre tette a kezét, ami már úgy püfölte a bordáimat, hogy úgy tűnt menten kitörik börtönéből.

- Az enyém is így ver - szólt. - Nézd meg. - megfogta a kezem és rátette a mellkasára. Nem hazudott. Eleresztettem egy ideges kis nevetést, ő pedig finoman a számra nyomta mutatóujját.

- Engedd, hogy magamhoz öleljelek. Nem kérek semmi mást, bár ezer vágy kergeti egymást a fejemben. Csak had öleljelek meg! Amikor a karjaimban vagy, mindig úgy érzem, hogy semmi sem árthat nekem, nem bánthat semmi és senki sem, mert mi megóvnánk egymást mindentől. Akár a világ is megszűnhetne körülöttem létezni, én akkor is csak ölelnélek tovább és tudnám, hogy minden rendben lesz. 

- Harry... - szóltam rekedt hangon, de több szót képtelen voltam kipréselni magamból. Csak néztem őt könnyes szemekkel, és olyan volt, mintha tükörbe néznek. Az én könnyeim akár lehettek volna azok a könnyek is, melyek kicsordultak az ő szemeiből és végig folytak az arcán, hogy aztán meghaljanak az ajkain.

- Nekem még soha senki nem mondott ehhez hasonlókat... - szipogtam.

- Na, gyere ide! - mondta és magához húzott. Sokszor ölelkeztünk már, de még sosem éreztem közben azt, amit ennél az ölelésnél. Senkinél sem éreztem még ilyet. Olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem összeroppannak a csontjaim, de egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy rá szóljak emiatt. Jól esett. Megnyugtatott. Biztonságot nyújtott. Reményeket táplált bennem. Úgy éreztem, ahogy Harry leírta a saját érzéseit. Abban a pillanatban nem létezett senki és semmi más, csak mi ketten. Mint mindig, amikor megölelek valakit, most is a nyakába fúrtam arcomat, éreztem azt a kellemes illatát, ami egyszerre volt férfias és édes. 

Hosszú perceken keresztül álltunk így a fák között csendesen, egymást ölelve, míg végül Harry elcsukló hangon így szólt:

- Ugye bármi történjék is, nem fog megváltozni soha az, ami köztünk van? Nem fogsz eltávolodni tőlem, nem fogsz engem kerülni?

- Mi történhetne, amitől mindez megváltozna? - néztem rá értetlenül, miután elengedtük egymást. Láttam, hogyan vívódik legbelül, hogy mit tegyen, vagy épp mit válaszoljon a kérdésemre, de végül csak egyetlen szót bökött ki:

- Ez... - és egy pillanat múlva már össze is értek ajkaink, összeforrtak egy csókban, amilyenben előtte még sohasem volt részem. Ez nem holmi szájrapuszi-szerű csók volt, mint legutóbb részegen. Mintha elmosódott volna körülöttem a világ, mintha rajtunk kívül minden megszűnt volna létezni. Szürreális érzés, amiről azt hittem, nem is létezhet. Nem gondolkodtam, nem aggódtam, nem féltem semmitől. Csak teljesen átadtam magam a jelennek, ennek a hihetetlen pillanatnak, ami szebb volt, mint amilyennek a legmerészebb álmaimban megálmodtam. Még szorosabban magamhoz öleltem, mintha ezzel sikerülne elérnem, hogy az idő megszűnjön, hogy ne legyen vége soha. Beletúrtam göndör fürtjeibe, ő pedig az én borzos hajamba, és beleremegett az egész testem. A nap már magasan járt, fényében megcsillantak arcunkon a könnycseppek, felszárította őket a kellemes szellő, ami úgy simogatta arcomat, akár egy rég látott kedves ismerős.
Harry végigsimított a hátamon, aztán egy pillanatra elváltak egymástól ajkaink. Egymásra mosolyogtunk boldogan, határtalanul, minden bánatot feledésbe vetve. Majd újra megcsókolt. Mi van, ha nem csinálom jól? Ha nem élvezi úgy, mint én? Hirtelen esetlennek éreztem magam.

- Mi a baj? - pillantott rám aggódva.

- Semmi, csak azon járt az eszem, hogy mi van, ha rosszul csókolok? - ahogy kimondtam, azonnal meg is bántam. Milyen hülyén is hangzik ez? Te jó isten...

Szégyellősen ránéztem, ő pedig átkarolt és a fülembe súgta:

- Senki sem csókolt még így, ahogy most te. Ne aggódj semmin sem, hiszen olyan tökéletes minden!

Éreztem a nyakamon a lélegzetét és most én voltam az, aki visszacsókolt. Félretettem minden kérdésem, minden félelmem, minden bizonytalanságom és ellenérvem. Csak is annak az érzésnek szenteltem minden figyelmem, ami akkor és ott átjárta az egész lényem.

Hallottuk, hogy valaki a közelben lépked. Sietve elengedtük egymást és úgy tettünk, mintha gyümölcsöket keresnénk. Néhány másodperc múlva megjelent a fák között Liam.

- Srácok, találtatok valamit? - kérdezte.

- Nem - feleltük kórusban.

- Mi van veletek? Ott van a hátatok mögött egy bokor, és tele van bogyókkal - értetlenkedett.

- Ó, hát én azt hittem, hogy azokat nem lehet megenni - hazudta Harry, de az igazság az volt, hogy észre sem vettük a bogyókat.

- Muszáj kockáztatnunk, különben éhen halunk.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy én jól fogok lakni pár babszem méretű bogyóval? - kérdeztem felháborodva.

- Te még ennyit sem találtál, úgyhogy ne válogass! Én már fogtam két halat is - mondta nem kis büszkeséggel Liam.

- Tényleg? Hogyan? - csodálkoztam.

- Hát, a maradék chipsedet használtam csalinak.

- Micsoda? Elfogyott a chipsem?

- Most akarsz enni, vagy sem?! - csattant fel türelmét vesztve Liam, majd mindhárman visszaindultunk a partra.