- Siessünk, le a pincébe! - szóltam, és gyorsan lekapcsoltam az éjjeli lápmát.
Telefonunkkal világítva lerohantunk a lépcsőn. Végig attól rettegtünk, hogy közben kinyílik vele szemben a bejárati ajtó és megjelenik mögötte az a rémisztő alak. Már téptem is fel a lépcső mögött nyíló pinceajtót, de mikor hátra néztem, Harry már nem állt mögöttem. Motoszkálást hallottam a konyhából, majd nagy megkönnyebbülésemre megjelent Harry egy nagy késsel a kezében.
- Most mi van? Ne nézz így rám, csak a biztonság kedveért hoztam! - magyarázta, majd mindketten besiettünk a pince ajtaján és belülről bekulcsoztam az ajtót.
Nem mertem még villanyt sem kapcsolni. A sötétben botorkálva lementünk a pince lépcsőjén. Ott aztán telefonommal világítva körül néztem. Mióta beköltöztem a házba, még nem is jártam itt. A berendezést egy régi, hatalmas és ócska szekrény alkotta, a falak mentén dobozok hevertek bennük játékokkal, labdákkal és különféle fölöslegessé vált csecsebecsékkel és kacatokkal, amiket az előző lakók maguk után hagytak.
- Gyere, bújjunk a lépcső alá! - suttogtam, de Harry a szekrényt bámulta.
- Nem bújunk inkább oda? - kérdezte, mire én a fejemet ráztam.
- Szerintem az egyetlen bútordarab lenne az első hely, amibe benézne. Gyere!
A lépcső alatti részben teljes volt a sötétség és folyamatosan beleakadtunk egy-egy pókhálóba, ami abban a pillanatban cseppet sem érdekelt egyikünket sem. Ahogy ott kuporogtunk a lépcső alatt, azon tűnődtem, hogy vajon az az elmebeteg már a házban van-e.
Bár ott vannak a biztonsági őrök, csak nem jut át rajtuk - nyugtattam magam, miközben próbáltam kivenni a sötétben Harry arcát.
A következő pillanatban teljesen megdermedtem. Hallottam, ahogy lépked valaki a pince fölötti lépcsőn. Az emeletre tartott, ahol a szobám van.
- Nagyon félek - nyöszörögtem összekuporodva a poros, pókhálós falnak vetve hátamat.
Harry átölelt és éreztem, hogy neki is kalapál a szíve. Belecsimpaszkodtam és próbáltam úrrá lenni a pánikon. Megpróbáltam lassan, mélyeket lélegezni. Orron be, szájon át ki. Nem lettem tőle nyugodtabb. Elegedtük egymást és elővettem a telefonom.
- Vedd le róla a hangot! - figyelmeztetett Harry, és ő is így tett.
- A francba, lemerült! - panaszolta.
Én közben tárcsáztam a rendőrséget, akik a szokásos kérdéseket tették fel: Mi történt? Hol lakom? Ki vagyok?
Legszívesebben földhöz csaptam volna a telefont.
- Rakd le és maradj csendben, jön le az emeletről! - suttogta Harry, mire gyorsan kinyomtam a telefont és lekapcsoltam a kijelzőjét.
Én is hallottam a lépcsőn lefelé haladó léptek zaját.
Menjen el, könyörgöm...
Hirtelen eszembe jutott, hogy mit tegyek. Gyorsan újra előkaptam a telefonom és kapkodva megírtam üzenetben, hogy itt van a házban, mi a pincében vagyunk, hívják ki a rendőrséget. Elküldtem Liam, Zayn, és Louis számára is. Harry megbökött és a falra mutatott, aminek neki dőltem. Megfordultam és láttam, hogy az egyik deszka ki van lazulva. Nem tudtam mi van mögötte, de ki kellett derítenünk.
- Szedjük ki a deszkát! - mondta Harry és nekiláttunk.
A kilazult deszkát sikerült hamar leválasztanunk, de egy akkora résen nem fértünk be. Harry a konyhából elhozott kést is bevetette, hogy minél előbb sikerrel járjunk. Már a második deszkát is leszedtük, amikor meghallottam, hogy valaki lenyomta, majd rángatni kezdte a pince ajtajának kilincsét. Közben sikerült egy akkora rést csinálnunk a deszkákon, hogy egyesével beférjünk rajta. Harry ment elsőnek. Addig én odahúztam a legközelebbi kacatos dobozt, hogy majd eltakarjam vele a leszedett deszkák helyén tátongó lyukat, majd négykézláb én is nehézkesen átpréseltem magam rajta. Közben hallottam, hogy a kapucnis alak berúgja a pince ajtaját, ami megadva magát az ostromnak nyikorogva kicsapódott. A deszkák mögött egy kisebb fajta rés volt csupán, épp akkora, hogy ketten szűkösen elfértünk benne egymásra pakolt lábakkal. Hallottam a maszkos őrült lépteit, ahogy egyre lejjebb haladt a pince lépcsőjén, aztán valószínűleg megállt körül nézni, mert pár másodpercig csak a mozdulatlanság idegölő némasága csengett füleimben. Nyikorogva kinyílt egy ajtó, biztos az ósdi szekrényé. Ekkor jelentőségteljes pillantást vetettem Harryre, akinek csak szemei csillogását sikerült kivennem a sötétségben. Közben remegő kézzel szorosan markolászta a konyhakést, mintha az élete múlna rajta. Megfogtam a csuklóját, hogy megnyugtassam őt és magamat is. Már egész testemben reszkettem a félelemtől. Arra gondoltam, hogy ha ránk talál az az őrült, így kell életem utolsó perceinek eltelnie? Egy lyukban bujkálva a pincében? Megfogadtam, hogy ha oda kerül a sor, minden erőmmel küzdeni fogok az utolsó pillanatig. Nem csak magamért, hanem Harryért is. Sosem hagynám, hogy a srácok közül bárkinek is baja essen. Lehet, hogy nem tudnám őket megvédeni, de megpróbálnám, az életem árán is.
Halkan és óvatosan közelebb húzódtam Harryhez, mert egyre jobban rám tört a félelem. Egyik kezével az én kezem szorította, a másikkal tartotta a kést, hogy ha a résén megjelenne a maszkos arc, azonnal neki essen.
Hallottam a léptei zaját és elképzeltem, ahogy a falak mentén körbe jár és benéz a dobozhalmok mögé, utánunk kutatva tekintetével. A léptei egyre közelebbről hallatszottak, nálam pedig eltört a mécses. Patakokban hullottak könnyeim a feszült várakozástól, a félelemtől, a felgyülemlett adrenalintól és a pániktól. Itt járhatott, a pince lépcsője mellett. Valószínűleg a lépcső alatti sötét kis zugba is benézett, ahol először Harry-vel kuporogtunk, s ahol most a kacatokkal teli doboz árválkodott a rejtekhelyünk előtt. Rendőrautó szirénájának hangja ütötte meg a fülemet, ami olyan reménnyel töltött el, hogy hirtelen kedvem támadt volna felkacagni. Persze nem volt hozzá merszem. Sietős léptek zaja hallatszott a pince lépcsőjéről. A kapucnis alak úgy tűnt, menekülőre fogta. Reméltem, hogy nem sikerül neki és elkapják végre azt a rohadékot. Elővettem a telefonom és kijelzője fényében Harryre pillantottam, aki szemmel láthatóan fellélegzett, könnytől csillogó szemmel mosolyogva nézett vissza rám aztán leejtette a kezében szorongatott kést és szorosan magához ölelt.
- Túl éltük, sikerült! - sóhajtotta.
Telefonunkkal világítva lerohantunk a lépcsőn. Végig attól rettegtünk, hogy közben kinyílik vele szemben a bejárati ajtó és megjelenik mögötte az a rémisztő alak. Már téptem is fel a lépcső mögött nyíló pinceajtót, de mikor hátra néztem, Harry már nem állt mögöttem. Motoszkálást hallottam a konyhából, majd nagy megkönnyebbülésemre megjelent Harry egy nagy késsel a kezében.
- Most mi van? Ne nézz így rám, csak a biztonság kedveért hoztam! - magyarázta, majd mindketten besiettünk a pince ajtaján és belülről bekulcsoztam az ajtót.
Nem mertem még villanyt sem kapcsolni. A sötétben botorkálva lementünk a pince lépcsőjén. Ott aztán telefonommal világítva körül néztem. Mióta beköltöztem a házba, még nem is jártam itt. A berendezést egy régi, hatalmas és ócska szekrény alkotta, a falak mentén dobozok hevertek bennük játékokkal, labdákkal és különféle fölöslegessé vált csecsebecsékkel és kacatokkal, amiket az előző lakók maguk után hagytak.
- Gyere, bújjunk a lépcső alá! - suttogtam, de Harry a szekrényt bámulta.
- Nem bújunk inkább oda? - kérdezte, mire én a fejemet ráztam.
- Szerintem az egyetlen bútordarab lenne az első hely, amibe benézne. Gyere!
A lépcső alatti részben teljes volt a sötétség és folyamatosan beleakadtunk egy-egy pókhálóba, ami abban a pillanatban cseppet sem érdekelt egyikünket sem. Ahogy ott kuporogtunk a lépcső alatt, azon tűnődtem, hogy vajon az az elmebeteg már a házban van-e.
Bár ott vannak a biztonsági őrök, csak nem jut át rajtuk - nyugtattam magam, miközben próbáltam kivenni a sötétben Harry arcát.
A következő pillanatban teljesen megdermedtem. Hallottam, ahogy lépked valaki a pince fölötti lépcsőn. Az emeletre tartott, ahol a szobám van.
- Nagyon félek - nyöszörögtem összekuporodva a poros, pókhálós falnak vetve hátamat.
Harry átölelt és éreztem, hogy neki is kalapál a szíve. Belecsimpaszkodtam és próbáltam úrrá lenni a pánikon. Megpróbáltam lassan, mélyeket lélegezni. Orron be, szájon át ki. Nem lettem tőle nyugodtabb. Elegedtük egymást és elővettem a telefonom.
- Vedd le róla a hangot! - figyelmeztetett Harry, és ő is így tett.
- A francba, lemerült! - panaszolta.
Én közben tárcsáztam a rendőrséget, akik a szokásos kérdéseket tették fel: Mi történt? Hol lakom? Ki vagyok?
Legszívesebben földhöz csaptam volna a telefont.
- Rakd le és maradj csendben, jön le az emeletről! - suttogta Harry, mire gyorsan kinyomtam a telefont és lekapcsoltam a kijelzőjét.
Én is hallottam a lépcsőn lefelé haladó léptek zaját.
Menjen el, könyörgöm...
Hirtelen eszembe jutott, hogy mit tegyek. Gyorsan újra előkaptam a telefonom és kapkodva megírtam üzenetben, hogy itt van a házban, mi a pincében vagyunk, hívják ki a rendőrséget. Elküldtem Liam, Zayn, és Louis számára is. Harry megbökött és a falra mutatott, aminek neki dőltem. Megfordultam és láttam, hogy az egyik deszka ki van lazulva. Nem tudtam mi van mögötte, de ki kellett derítenünk.
- Szedjük ki a deszkát! - mondta Harry és nekiláttunk.
A kilazult deszkát sikerült hamar leválasztanunk, de egy akkora résen nem fértünk be. Harry a konyhából elhozott kést is bevetette, hogy minél előbb sikerrel járjunk. Már a második deszkát is leszedtük, amikor meghallottam, hogy valaki lenyomta, majd rángatni kezdte a pince ajtajának kilincsét. Közben sikerült egy akkora rést csinálnunk a deszkákon, hogy egyesével beférjünk rajta. Harry ment elsőnek. Addig én odahúztam a legközelebbi kacatos dobozt, hogy majd eltakarjam vele a leszedett deszkák helyén tátongó lyukat, majd négykézláb én is nehézkesen átpréseltem magam rajta. Közben hallottam, hogy a kapucnis alak berúgja a pince ajtaját, ami megadva magát az ostromnak nyikorogva kicsapódott. A deszkák mögött egy kisebb fajta rés volt csupán, épp akkora, hogy ketten szűkösen elfértünk benne egymásra pakolt lábakkal. Hallottam a maszkos őrült lépteit, ahogy egyre lejjebb haladt a pince lépcsőjén, aztán valószínűleg megállt körül nézni, mert pár másodpercig csak a mozdulatlanság idegölő némasága csengett füleimben. Nyikorogva kinyílt egy ajtó, biztos az ósdi szekrényé. Ekkor jelentőségteljes pillantást vetettem Harryre, akinek csak szemei csillogását sikerült kivennem a sötétségben. Közben remegő kézzel szorosan markolászta a konyhakést, mintha az élete múlna rajta. Megfogtam a csuklóját, hogy megnyugtassam őt és magamat is. Már egész testemben reszkettem a félelemtől. Arra gondoltam, hogy ha ránk talál az az őrült, így kell életem utolsó perceinek eltelnie? Egy lyukban bujkálva a pincében? Megfogadtam, hogy ha oda kerül a sor, minden erőmmel küzdeni fogok az utolsó pillanatig. Nem csak magamért, hanem Harryért is. Sosem hagynám, hogy a srácok közül bárkinek is baja essen. Lehet, hogy nem tudnám őket megvédeni, de megpróbálnám, az életem árán is.
Halkan és óvatosan közelebb húzódtam Harryhez, mert egyre jobban rám tört a félelem. Egyik kezével az én kezem szorította, a másikkal tartotta a kést, hogy ha a résén megjelenne a maszkos arc, azonnal neki essen.
Hallottam a léptei zaját és elképzeltem, ahogy a falak mentén körbe jár és benéz a dobozhalmok mögé, utánunk kutatva tekintetével. A léptei egyre közelebbről hallatszottak, nálam pedig eltört a mécses. Patakokban hullottak könnyeim a feszült várakozástól, a félelemtől, a felgyülemlett adrenalintól és a pániktól. Itt járhatott, a pince lépcsője mellett. Valószínűleg a lépcső alatti sötét kis zugba is benézett, ahol először Harry-vel kuporogtunk, s ahol most a kacatokkal teli doboz árválkodott a rejtekhelyünk előtt. Rendőrautó szirénájának hangja ütötte meg a fülemet, ami olyan reménnyel töltött el, hogy hirtelen kedvem támadt volna felkacagni. Persze nem volt hozzá merszem. Sietős léptek zaja hallatszott a pince lépcsőjéről. A kapucnis alak úgy tűnt, menekülőre fogta. Reméltem, hogy nem sikerül neki és elkapják végre azt a rohadékot. Elővettem a telefonom és kijelzője fényében Harryre pillantottam, aki szemmel láthatóan fellélegzett, könnytől csillogó szemmel mosolyogva nézett vissza rám aztán leejtette a kezében szorongatott kést és szorosan magához ölelt.
- Túl éltük, sikerült! - sóhajtotta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése