Amint ott ültem a ketrec rácsait szorongatva, még nem sejtettem, hogy életem legszörnyűbb élményét készülök átélni. Felkészültem a halálra. Biztos voltam benne, hogy innen már nincs kiút. Már csupán azért fohászkodtam, hogy essünk túl rajta minél gyorsabban. Legyen annyira fájdalommentes, amennyire csak lehet. Ha már meg kell halnunk, legalább ne szenvedéssel töltsük az utolsó néhány óránkat. Inkább legyen az az emlék előttem, hogy Liammel, az egyik legjobb barátommal mozizunk. Mozi... olyan távolinak tűnt! Olyan réginek... pedig csak az imént léptünk ki a pláza ajtaján. És mégis, mintha egy egész élet választana el attól az emléktől.
Aztán ott van Harry... már soha nem fogok beszélni vele? Sosem láthatom újra a két apró gödröcskét az arcán, miközben rám mosolyog? Nem fogom megtudni, minden rendben van-e köztünk, ahogy azt sem, szeret-e engem. Vajon őket is elkapják és bezárják? Rájuk is ez a sors vár? Talán valamilyen csoda folytán ennek az egésznek vége lesz, mielőtt bajuk esik. Talán elkapják a tettest. Talán nem kell másnak is meghalnia. És akkor Harry egyszer majd boldog lehet valaki másnak az oldalán. A gondolatra öklömnyire zsugorodott a gyomrom. Nem lehet másé... velem kell lennie. Hiszen még épp, hogy csak elkezdődött. Annyi minden vár még ránk!
- Kérem, engedjen el minket... - könyörögtem rekedt, rimánkodó hangon.
Nem tudtam eldönteni, hogy a fekete kapucnis egyáltalán hallotta-e, amit mondtam. Nem reagált rá. Mintha ott sem lettem volna.
Liam a fémasztalon fekve nyöszörgött. A vér már teljesen eláztatta mellkasán a pólóját. El fog vérezni, ha valaki nem látja el a sebét. Képtelen lennék végignézni valakinek a halálát. Főleg, ha az a valaki az egyik legfontosabb személy az életemben.
- Velem kezdje! Őt hagyja békén... itt vagyok én!
Szavaim ismét süket fülekre találtak.
A kapucnis férfi közelebb lépett Liamhez és leoldotta a szíjakat mindkét csuklójáról.
Talán mégis hallotta, amit mondtam? Elengedi és helyette engem szíjaz le? A gondolatra megkönnyebbültem, de közben hatalmába kerített a rettegés.
Elrablónk azonban nem engedte el Liamet. Két kézzel megragadta és a hasára fektette őt, aztán visszaszíjazta az asztalhoz.
- Mit akar velem csinálni? - nyöszörögte Liam arcát a fémasztal lapjához tapasztva.
Semmi válasz.
- Tarts ki, minden rendben lesz! - próbáltam megnyugtatni, de szavaim olyan hamisan csengtek, mint akkor, amikor azt hazudom a fodrászomnak, hogy tetszik a frizurám.
A következő pillanatban elfogott az émelygés. Már nem gondoltam senkire és semmire, még Harryre sem. Tudatom minden szegletét, elmém minden gondolatát betöltötte az elém táruló látvány. Rángatni kezdtem a ketrec ajtaját. Üvöltöttem, ahogy csak a torkomon kifért. Rúgtam a ketrec oldalát, püföltem a rácsokat. De tehetetlen voltam. Ennél pedig nincsen szörnyűbb érzés, mikor egy szeretted bajban van.
A fekete ruhás Liamre mászott és csókolgatni kezdte a nyakát. Hallottam a belőle feltörő kélyes sóhajt, amikor magába szívta Liam hajának illatát. Ő pedig leszíjazva sírt, mert semmit sem tehetett. Ha nekem rossz, elképzelni sem tudom, ő min mehet keresztül...
Amikor arccal felém fordult és találkozott a tekintetünk, összeszorult a szívem.
Az őt simogató férfi azon ügyködött, hogy lefejtse Liamről a farmerját. Tudtam, hogy mi következik, de nem akartam elhinni. Ez nem történhet meg. Ennek nem lehetek szem-és fültanúja. Ezt senki sem érdemli. Ennél még a halál is jobb!
Felzokogtam. Könyörögtem. Üvöltöttem. Fenyegetőztem... de minden haszontalan volt.
Miután a kapucnis combközépig lerángatta Liamről a nadrágját, saját sliccéhez nyúlt és elővette férfiasságát.
Elfordultam és a tenyerembe zokogtam. Nem tudom megmenteni. Itt vagyok és mégsem tudok segíteni! Soha nem éreztem magam ennyire hasznavehetetlennek.
Liam sikolyához foghatót még sosem hallottam korábban. A fülemre tapasztottam a tenyerem. Képtelen voltam elviselni. Annyira átitta a fájdalom és az elkeseredettség. De hiába fogtam be a fülem. Még így is hallottam az üvöltését, ami egy idő után sírós nyöszörgéssé csendesedett.
Erőt kellett vennem magamon. Liamnek szüksége van rám. Nem fordulhatok el, miközben őt épp megerőszakolják.
Ömlöttek a könnyek a szememből, amikor felé fordultam. Sosem akartam így látni őt.
- Valaki segítsen... - mondta elhaló hangon, félig lehunyt szemekkel.
- Tarts ki, Liam... minden rendben lesz, ígérem...
A fekete ruhás férfi elnyújtott nyögést hallatott, teste mozdulatlanná meredt, Liam pedig eszméletét vesztve, behunyt szemekkel feküdt alatta. Elájult a fájdalomtól. Élettelennek tűnt, akár egy hulla. Örökké kísérteni fog ez a néhány órának tűnő perc. Meg akartam halni. Először éreztem azt, hogy már nem érdekel a menekvés. Felejteni akarok. Megszűnni létezni.
Nyikorogva kinyílt a pinceajtó és közeledő léptek zaja koppant a korhadt falépcsőn. Valaki megállt a lépcső aljában, de a ketrecből nem láttam, ki az.
- Te meg mi a faszt csinálsz?! - csattant egy szigorú, női hang. Nem az volt, amit korábban a telefonban hallottunk. Vagy csupán nem ismerem fel az imént ért sokkhatás miatt.
- Azt mondtad, ha segítek, ő az enyém lehet! - dörmögte a lépcső felé pillantva a kapucnis, miután lemászott az asztalról.
- A tiéd is, de előtte még dolgunk van. Zárd be a másikhoz és gyere! A többiek késnek. Nézz utána, hogy sikerült-e elkapniuk a másik hármat. Ma mindenképp véget kell érnie. Mozdulj!
A fekete ruhás felhúzta Liam nadrágját és kioldozta a szíjat elernyedt végtagjain. Könnyedén felkapta őt az asztalról és felém indult vele. Liam úgy lógott a karjában, mint egy rongybaba. A könnyek maszatos arcára száradtak. Soha senkit nem sajnáltam még annyira, mint őt ott és akkor.
- Menj hátrébb! - mordult rám a fogvatartónk. Nem tehettem mást, engedelmeskedtem. A ketrec túlsó végébe húzódtam és vártam, hogy kinyissa az ajtót. Ha megpróbálok kiszökni, lenne esélyem mindkettővel végezni? Valószínűleg a nő is ott állt még a lépcső aljában. Nem hallottam távozó lépteit. Elmenekülhetnék, de Liamet nem hagyhatom magára és fegyverem sincs. Ez a férfi pedig sokkal erősebb nálam.
A kapucnis kinyitotta a ketrec ajtaját és a betonra lökte Liamet. Felé kúsztam, hogy magam mellett tudjam. Most már soha nem hagyom, hogy bántsák. Innen még egyszer nem viszik ki, csak a holttestemen át.
A ketrec ajtaja visszazárult, a fekete ruhás pedig a lépcső felé csörtetett. Két pár láb távolodó lépteinek zaja csengett a fülemben, miközben az ülembe húztam Liam mozdulatlan testét és szorosan magamhoz öleltem őt. Kitapogattam a pulzusát. Életben volt. Úgy döntöttem, nem ébresztem fel. Hadd burkolózzon legalább egy rövid időre a kegyes öntudatlanságba. Óvatosan felhúztam rajta a farmert.
Néhány perc elteltével aztán magához tért. Hirtelen felült és rémülten körülnézett, aztán feje visszazuhant az ölembe, miután megbizonyosodott arról, hogy csak magunk vagyunk. Nem szólt egy szót sem, én pedig nem akartam megtörni a csendet. Éreztem, hogy némán zokog. Simogatni kezdtem a karját, hogy megnyugtassam.
- Minden rendben lesz. Kijutunk innen - próbáltam biztatni. A történteket képtelen voltam felhozni. Türelmesen vártam, hogy ő kezdjen el beszélni, ha készen áll rá. Nem állt készen én pedig nem erőltettem. Finoman belekapaszkodott a pólómba, de arcát mindvégig az ellenkező irányba fordította. Gondosan ügyelt arra, hogy egyszer se találkozzon a tekintetünk.
Legalább egy fél óra telt el így, de egy teljes napnak tűnt. Aztán hallottam, hogy nyílik a pince ajtó. Liam összerezzent, felült és egészen a ketrec hátuljához préselődött. Védelmezőn elé ültem és lélegzetem visszafojtva vártam. Közben elhatároztam, hogy ha megint Liamet akarnák, foggal-körömmel harcolni fogok ellene. Még egyszer csak a holttestemen át bánthatják.
A maszkos férfi azonban nem volt egyedül. Karjánál fogva ráncigálta magával Zaynt, akinek monoklija láttán azonnal tudtam, hogy nem adta könnyen a bőrét. Görcsberándult a gyomrom. Már hármunkat sikerült elfogniuk. Csak abban reménykedtem, hogy legalább Harrynek és Louisnak sikerül elmenekülnie.
Ahogy elnéztem a kapucnis férfit, rájöttem, hogy nem az volt, aki fogjul ejtett engem és Liamet. Magasabb és vékonyabb volt annál. Valószínűleg az ő feladata volt az, hogy begyűjtse Zaynt. Hátrahőkőltem, amikor megláttam a pisztolyt a kezében. Gyors mozdulatokkal kinyitotta a ketrec ajtaját és belökte rajta a kifáradt, összevert Zaynt. Közben végig rám szegezte a fegyverét, úgyhogy esélyem sem volt szembeszállni vele.
- Kérlek, ne mondd el senkinek, ami történt - suttogta rimánkodva a fülembe Liam úgy, hogy csak én halljam. Némán bólintottam és közelebb csúsztam Zaynhez.
- Jól vagy, haver?
- Úgy nézek ki? - sóhajtott Zayn, és elkeseredve lehunyta szemeit. - Veletek minden okés?
- Hát... - Liamre pillantottam, aki könyörögve nézett rám, aztán folytattam: - Nem éppen. Liamet meg... kínozták.
Zayn fáradtságának már nyoma sem volt. A dühtől azonnal felélénkült és közelebb mászott Liamhez.
- Minden rendben lesz! Megígérem - mondta, aztán megölelte Liamet és engem is vállon veregetett. - Próbáltatok már kijutni innen?
- Megpróbáltam mindent, de hiába - csóváltam a fejem szomorúan.
Meglepődtem, mikor Zayn hamiskás vigyorral a szája sarkában felém fordult:
- Elvették a telefonom, de arra nem számítottak, hogy az utóbbi időben történtek miatt mostanában mindig van nálam egy pót telefon pont ilyen esetekre - azzal előhúzott deszkás cipője szárából egy régi, kis méretű mobiltelefont, amit telefonáláson és üzenetküldésen kívül semmi másra nem lehetett használni.
Megkönnyebbülésemben szinte majdnem felnevettem. - Te egy zseni vagy! Szerinted van itt térerő?
- Meglátjuk. Hívom a zsarukat.
- Először írj Harryéknek, hogy nagyon vigyázzanak, mert a nyomukban vannak!
Zayn ügyetlenkedve megpróbált üzenetet írni, de elég lassan haladt. Nem volt hozzászokta a gombos telefonokhoz.
- Inkább hívd fel őket! - sürgettem és bizonyos időközönként a pincébe vezető lépcső felé tekintgettem attól rettegve, hogy egyszer csak megjelenik rajta egy feketébe öltözött alak.
A telefon kicsörgött, viszont alig értettük Harry hangját a vonal túlsó végéről. Hiába magyaráztunk neki, nem tudtuk kivenni a válaszait. A vonal túlságosan akadozott és recsegett.
Liam kivette Zayn kezéből a mobilt és megszakította a hívást.
- Majd én elküldöm az üzenetet és megírom, hogy küldjék ide a rendőrséget. Niall, te nagyjából tudod, hogy merre jöttünk, igaz?
- Igen - bólintottam. - A Trescott utca végén kell lefordulniuk. Onnan már biztosan megtalálnak, itt nem igazán vannak már épületek, leszámítva ezt.
Ezután nem maradt más hátra, mint az idegőrlő várakozás.
Liam a vállamra dőlt, de képtelen volt tartani magát. Hátrafordultam hozzá és rémülten a pólójára meredtem. Csatakos volt a vértől. A később történtek miatt teljesen megfeledkeztem a csavarhúzóról, amit az az őrült Liam vállába döfött.
- Jézus, el fog vérezni! Valamit csinálnunk kell! - mondtam kétségbeesetten, aztán nekidöntöttem Liamet a ketrec falának és levettem a pulcsim, hogy azzal kössem el a sebet.
- Liam, maradj ébren, oké?! Ne aludj el még egyszer... maradj velünk. Nemsokára kijutunk innen. Kérlek, tarts ki! - hadartam, miközben gyengéden pofozgatni kezdtem az arcát. Szemei azonban újra és újra lassan lecsukódtak. Képtelen volt huzamosabb ideig nyitva tartani őket.
- Kinyírom ezeket az elmebetegeket! - harsant fel idegesen Zayn a hátam mögött.
Ekkor megnyikordult a pince ajtaja. Léptek zaja koppant a régi, korhadt lépcsősoron, én pedig rettegtem, hogy mi fog következni...
