21. Fejezet: Majd legközelebb!

Álmatlanul feküdtem az ágyamban. Harry nem jött el, nekem pedig folyton az az üzenet járt a fejemben. Mikor lesz már vége? Szorongva forgolódtam és hallgattam az esetleges zajokat, hogy vajon mikor reccsen meg az egyik lépcsőfok, vagy mikor nyílik az egyik ajtó a földszinten. Bebújtam nyakig a takaró alá, mintha az képes lenne megvédeni minden rossztól. Beakartam kapcsolni a tévét, hogy focit nézzek, vagy meséket, de nem mertem. Féltem, hogy akkor nem hallanám, ha valaki bent lenne a házban. Az éjjeli szekrényen heverő telefonomért nyúltam, hogy megnézzem az üzeneteim. Csalódottság járt át, mivel Harry még mindig nem írt nekem. Mi van, ha baja esett?
Írok neki egy újabb üzenetet, gondoltam. Miután ezzel megvoltam, mozdulatlanul fekve vártam a választ, az viszont csak nem akart megérkezni. Ekkor összerezzentem, mert neszelést hallottam a földszintről. Ajtó nyílt ki, majd csukódott be, aztán megnyikordult az egyik lépcsőfok. Most mit csináljak? Teljesen bepánikoltam. Jobb ötlet híján halkan kibújtam a takaró alól és bemásztam az ágy alá. Épp, hogy behúztam a lábam, már nyílt is lassan a szobám ajtaja és megjelent mögötte két láb. Még levegőt sem mertem venni, nehogy meghallja. Felkapcsolta a villanyt és a szoba sárgás fénybe borult. Úgyis megtalál, innen nincs menekvés - ilyen, és ehhez hasonló sötét gondolatok táplálták az egyre növekvő szorongásomat. Láttam, ahogy a két láb egyre közelebb kerül az ágyhoz, a cipők harminc centire voltak az arcomtól. Próbáltam leküzdeni a reszketést, ami lassan, de biztosan úrrá lett a testemen. Ezek a cipők annyira ismerősek... A betolakodó ledobta őket a lábáról és leült az ágyra. Ennek következtében a matrac középen besüppedt, nekem pedig még jobban össze kellett húznom magam, hogy elférjek alatta. Miért ült le az ágyamra? Talán azt várja, hogy bejövök majd az ajtón és akkor lecsap rám? Ha így lenne, biztos elbújt volna és úgy várna rám lesben állva. Bekapcsolta a tévét, én pedig a csendet hirtelen megtörő zajtól annyira megijedtem, hogy bevertem a fejem a deszkákba. A következő pillanatban egy arc jelent meg velem szemben, fejjel lefelé nézett rám, göndör haja a szőnyegre hullott.

- Te meg mit keresel az ágy alatt? - pillantott rám Harry.

Behunytam a szemem és fellélegeztem. Harry arca eltűnt, én pedig kimásztam az ágy alól. Ő ott ült rajta, és a kedvenc párnámat szorongatta.

- A frászt hoztad rám! Majd' kiugrott a szívem a helyéről, azt hittem, valaki megint betört, hogy megöljön! - replikáztam, mire olyan arccal nézett rám, amilyennel az aranyos kisgyerekekre szokás.

- Ne haragudj rám! Megakartalak lepni... - mondta bocsánatkérő hangon.

Én még mindig csak álltam az ágy mellett felháborodva.

- Az üzenetekre bezzeg nem válaszoltál! Nagyon sokáig vártalak... Nem is aludtam.

- Miért nem? - nézett rám tűnődve.

- Mert féltem... - csúszott ki a számon, de aztán meg is bántam, hogy ezt mondtam. Most biztos azt gondolja, hogy félős kisfiú vagyok...

Megfogta a karomat és finoman közelebb húzott magához, aztán átkarolta a derekam és megölelt. Arcát a hasamhoz nyomta, mintha egy párnán feküdne, csak épp függőleges testhelyzetben.

- Ezt most miért...? - dadogtam elpirulva, majd finoman a hajára tettem a kezem.

Nem szólt egy szót sem, csak lassan az ágyra húzott, és mikor már ott ültem mellette, rám emelte tekintetét.

- Olyan aranyos vagy. Annyira... örülök, hogy ilyen vagy. Nagyon tetszik.

- Ne hazudj, olyan vagyok mint egy lúzer - habogtam, miközben a fejembe tódult a vér. Arra gondoltam, hogy biztos úgy nézek ki, mint egy rák.

- Lúzer te sosem leszel - mondta és megfogta a kezem.

Minden félelmem, az összes aggodalmam egyik pillanatról a másikra foszlott semmivé, mert ő ott volt velem. Bármilyen helyzetben is voltunk, bármennyire is kilátástalannak tűnt ez a véget nem érő hajsza a gonosszal, ott és akkor, egymással szemben az ágyon ülve úgy éreztem, minden rendben van. Biztonságban vagyok. Pillangók csapkodják szárnyaikat vidáman itt bent, a pocimban. Erősebben, mint egy pizza gondolatára szokták. Ez más volt. Úgy éreztem, hogy az egész belsőm megtelik, megtöltődik teljesen akár egy lufi, de levegő helyett melegséggel, hálával, boldogsággal... és szerelemmel? Ilyen lenne hát az az érzés, melyről már oly' sokat hallottam, de még soha nem tapasztaltam úgy igazából? Hirtelen és gondolkodás nélkül megöleltem, miközben az ágyon térdeltem, szorosan öleltem magamhoz és hagytam, hogy magával ragadjon ez a felemelő, semmihez sem fogható érzés.

- Niall... - suttogta, de nem szólt többet.

Hosszú percek teltek így el, némán ölelkezve. 

Összebújva aludtunk el.

- Égve hagyjam az éjjeli lámpát? - kérdezte Harry, mikor már a takaró alatt feküdtünk.

- Nem kell. Nem félek, mert itt vagy velem...

Reggel én voltam az, aki tovább aludt. Mindig én vagyok az, na meg Zayn, aki még nálam is tovább szokott aludni. Harry általában korán kel. Mikor kinyitottam a szemem, már nem feküdt mellettem. Egy percig azt hittem, az egészet csak álmodtam... de aztán belépett az ajtón tálcával a kezében és lerakta az ágyam mellé.

- Jó reggelt - köszöntött fülig erő mosollyal az arcán.

Felültem az ágyban és vigyorogva a tálcára néztem.

- WOW, ez az enyém? De édes vagy! Neked is jó reggelt! - mondtam jókedvűen. Nagyon jól esett, hogy ágyba hozta nekem a reggelit. Mindig is erre vágytam, és még sosem volt benne részem.

Egymás szájába rakosgattuk a falatokat és nevettünk, amikor egy-egy ilyen falat célt tévesztett. 

Miután megreggeliztünk, elindultam letusolni. Bevallom nagy volt a kísértés arra, hogy Harryt is magammal hívjam a fürdőbe, de úgy éreztem, arra még nem állok készen, hogy együtt zuhanyozzunk. Láttuk már mind az öten meztelenül egymást, de ez egy teljesen más szituáció. Semmit nem akartam elkapkodni.

Épp a hajamat szárítottam, amikor Harry bekopogott.

- Gyere be - mondtam.

Miután becsukta a fürdő ajtaját maga mögött, leült a kád szélére és rám nézett.

- Tegnap elfelejtettem megkérdezni, hogy te is kaptál-e ilyen SMS-t - szólt, és a kezembe nyomta a mobilját.

- Én is kaptam - mondtam rosszkedvűen.

- Gyorsan írok a többieknek, hogy jól vannak-e.

Fújtam még egy kis hajlakkot a hajamra, aztán leültem Harry mellé a kád szélére.

- Már megakartam kérdezni, hogy milyen érzés, hogy meg... szóval hogy megöltél egy embert? - néztem rá komolyan.

- Rossz belegondolni, hogy elvettem valakinek az életet, mert úgy érzem ehhez egy embernek sincs joga. Senki sem rendelkezhet a másik élete felett, egyikünk sem Isten... de az az ember gonosz volt és vagy ő öl meg minket ott a szigeten, vagy mi őt. Nem hagyhattam, hogy bántson téged, már emelte a kését... Megölt volna! Azt pedig nem bírtam volna elviselni. Nem éltem volna túl.

Átkaroltam őt és a szemébe fúrtam a tekintetem.

- Ne marcangold magad emiatt! Neki egy percig sem lett volna bűntudata, ha megöl minket. Nem egyszer majdnem sikerült is neki! Megakarta fojtani Zaynt, leszúrt téged és letépte a körmeimet... Az egy elmebeteg volt - mondtam, de titokban magamat okoltam az egészért. Harrynek azért kellett ölnie, hogy én életben maradjak. Amit egyszerre tartottam morbid módon romantikusnak és borzasztónak is. Mintha Harry olvasott volna a gondolataimban.

- Te se emészd magad. Választani kellett, hogy vagy te, vagy ő. Persze, hogy nem hagytam, hogy te halj meg! De nem bántam meg, mert azt sosem tudnám megbocsájtani magamnak, ha végignézném egy olyan ember halálát, aki fontos nekem.

Valaki csengetett.

- Ki az? - kérdeztem óvatosságból, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.

- Én vagyok az, Liam!

Beengedtem, aztán vissza zártam az ajtót.

Köszönésképp megveregettük egymás vállát, majd elindultunk a konyhába, ahol Harry a kávéfőzővel babrált.

- Szia Harry! Nem is tudtam, hogy te is itt vagy - lelkesült fel Liam.

- Itt aludtam - mosolygott Harry, majd hozzátette: - Te is kaptál SMS-t?

- Igen... Már írtam Zaynnek és Louisnak is, hogy jól vannak-e.

- Én is. Zayn írta, hogy minden rendben van, Perrievel van a családjánál, de Louis még mindig nem válaszolt...

- Nekem se.

- Azt hittem, csak azért nem válaszol, mert még mindig haragszik rám.

Ekkor megcsörrent Harry mobilja és sietve felvette.

A menedzserünk volt az. Görcsbe rándult a gyomrom, miközben Harry arcát néztem. 

- Azonnal indulunk - mondta feldúlt hangon.

Miután letette a telefont, felénk fordult.

- Mi történt? Ugye nem...? - faggattam.

- Az éjszaka tűz volt a lakásunkon - felelte. Úgy tűnt, még fel sem fogta a telefonban hallottakat.

- És Louis? Otthon volt? Mi van vele? Harry, mondd már!

Előre féltem a válaszától.

- Igen, otthon volt... Most a kórházban van. Füstmérgezést kapott.

- Akkor induljunk! - sürgettem, és sietve belebújtam a cipőmbe.

Egész úton nyomott hangulat uralkodott az autóban. Én vezettem, de végig remegett a kezem és nagyon nehéz volt koncentrálnom, nehogy balesetet okozzak.

- Ugye fel fog épülni? - kérdezte reménykedve a hátsó ülésről Liam. Harryre néztem, aki szótlanul ült mellettem és kibámult az ablakon.

Louis családja már a kórteremben volt. A kistestvérei rögtön odarohantak hozzánk és megöleltek minket, amikor beléptünk az ajtón. Louis az ágyban feküdt és arcmaszkon keresztül kapta a friss oxigént. Bűntudat égetett belülről, amikor arra gondoltam, hogy amíg mi Harryvel békésen aludtunk, Louis az égő lakásból próbált kijutni és nem volt ott egyikünk sem, hogy segítsen neki. Teljesen egyedül volt. Könnyek szöktek a szemembe és kirohantam a folyosóra. Néhány másodperc múlva Zayn is befutott.

- Hé, Niall! Mi a baj? - kérdezte aggódva, amikor oda ért hozzám.

Megcsóváltam a fejem és megöleltem, képtelen voltam megszólalni. A hátamra tette a kezét és próbált megnyugtatni.

- Hogy van Louis? Mi történt?

- Leégett a lakásuk... Füstmérgezést kapott - mondtam, miután sikerült rávennem magam arra, hogy megszólaljak.

Zaynnel az oldalamon visszamentem a kórterembe, ahol Harry és Liam Louis anyukájával beszélgettek.

- Azt mondták az orvosok, hogy hajnalban történt. Miután behozták a kórházba, értesítettek telefonon. Azt mondták szerencse, hogy az egyik szomszéd azonnal kihívta a tűzoltókat és a mentőket, amikor meglátta a tüzet. Aztán... - itt egy kisebb szünetet tartott, mert könnyek kezdtek potyogni a szeméből -, a fiamnak valahogy sikerült kijutnia az égő lakásból, de szinte azonnal eszméletét vesztette. Istenem, bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha nem jut ki! Bent égett volna és nem láthattam volna soha többet! - azzal hangos zokogásban tört ki.

Liam vigasztalón átkarolta a vállát, én pedig szóltam Harrynek, hogy jöjjön ki velem és Louis kisebb testvéreivel a folyosóra. Nem akartam hogy lássák az anyukájukat ilyen állapotban.

- Mi van Louval? Ugye jól van? - kérdezte az egyikük, Phoebe, mikor már a folyosón ültünk.

- Igen, minden rendben lesz. Ne aggódjatok! - nyugtatta Harry őt és ikertestvérét, Daisyt. Láttam rajta, hogy mennyire gyötri a bűntudat, amiért ő nem volt ott az éjjel, hogy segítsen Louisnak, és ettől nagyon elszomorodtam.

Ekkor lépett ki a kórterem ajtaján Liam és Zayn.

- Mi az, srácok? - fordultam feléjük, miközben a kis Phoebe a térdemen ült.

- Szerintem hagyjuk, hogy először Louis családja legyen bent. Nem lehetünk bent ennyien egyszerre a kórteremben - mondta Liam.

Visszakísértem az ikreket az anyukájukhoz, aztán a srácokkal kint maradtunk a folyosón.

- Nagy szerencséje van Louisnak, hogy nem lett komolyabb baja. Csoda, hogy nem égett meg - szólt Zayn.

- Ilyenre még csak ne is gondoljunk - mondtam.

- Az egész az én hibám. Ha otthon maradtam volna este, akkor lehet, hogy Lou most nem feküdne itt. Lehet, hogy hamarabb észrevettem volna a tüzet és még hamarabb sikerült volna neki is kimenekülnie... - ostorozta magát Harry.

- Ne hibáztasd magad. Ezt senki nem láthatta előre - mondta Liam fejcsóválva.

Egyszerre csörrent meg mind a négy telefon. Mindannyian elővettük a sajátunkat, hogy megnézzük. Az új üzenet cseppet sem javított a közérzetünkön.

"Nem halt meg senki? Pedig annyira igyekeztem! Na mindegy, majd legközelebb!"