17. Fejezet: Nyugodj békében!

Tenyerembe temettem az arcomat. Képtelen voltam felfogni, mi történt. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez csak egy rossz álom, ami köddé válik, amint kinyitom a szemem... de nem így történt. A mellettem ülő Louis lába folyamatosan járt az idegességtől. Liam zsebre dugott kézzel járkált fel-alá a folyosón. Zayn maga elé meredt és meg sem mozdult. A kórházban voltunk. Harry a műtőasztalon feküdt, miközben az orvosok az életéért küzdöttek. Zayn és én azonnal hívtuk a mentőket, aztán szóltunk Liamnek és Lounak, akik nyomban elindultak a kórházba. Harry anyukája is bármikor megérkezhet. Ez a tehetetlenség mindennél rosszabb. Az egyik legjobb barátom a műtőben fekszik én pedig nem menthetem meg. Bárcsak lenne valamilyen szupererőm, amivel egy csapásra meggyógyíthatnám. Mi van, ha nem éli túl? Próbáltam hanyagolni az ehhez hasonló gondolatokat, mert nem akartam tudomást venni erről az opcióról. Csak egy lehetséges kimenetele lehet a műtétnek: hogy Harry felépül. Hogy minden rendben lesz. Más variációt egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni. Az nem lehet... Harry nélkül semmi sem lenne már ugyanolyan. Én nem... Kinyitottam a szemem és próbáltam pozitív maradni, mert már a teljes kiborulás szélén álltam.

- Elmegyünk - jelentettem ki hirtelen, de elszántan.

A többiek rám meredtek és felháborodva vonták fel szemöldöküket.

- Te megőrültél? Nem hagyhatjuk itt Harryt! - csattant fel Liam.

- Nem most! - legyintettem. - Ha Harry felépül, elrepülünk Amerikába és egy ideig ott maradunk.

- De örökre nem maradhatunk ott, ez az elmebeteg pedig itt fog várni ránk, amikor visszajövünk! - szólt Louis.

- Tudtok jobbat?! A biztonsági őröket kijátszotta. A rendőrség hiába nyomoz, nem találnak egyetlen egy nyomot sem, amin elindulhatnának. Nincs arc, nincs ujjlenyomat, nincs semmi sem! Még a telefon is lenyomozhatatlan, amiről üzenget nekünk - kezdtem elveszteni a türelmem.

Zayn rám nézett és nyugodtnak szánt hangon így szólt:

- Igazad van. Ne aggódj, elmegyünk. Minden rendben lesz, csak Harry gyógyuljon meg.

- És ha nem fog? - úgy tört ki belőlem a szörnyű gondolat, mint szőnyeg alól az alá sepert titkok... de már nem tudtam tovább némán, magányosan ezen rágódni. Arra vágytam, hogy valaki megnyugtasson. Hogy valaki azt mondja, minden rendben lesz, és én képes is legyek elhinni minden egyes szavát. Lou rám nézett.

- Harry felfog épülni. Ne is gondoljunk másra! Ne vonzzuk be a rosszat, jó?

Lassan bólintottam. Sietős léptek zaja szűrődött be a folyosó végéről, majd egy másodperccel később megjelent Anne, Harry könnyáztatott arcú anyukája és azonnal a hozzá legközelebb eső személy nyakába vetette magát, aki Liam volt.

- Mi történt? Hogy van? - fordult mindnyájunk felé elfúló hanggal. Zayn csendesen elmesélte neki, mi történt.

- Ki ez az ember? Mit akar tőletek? Mióta tart ez? A rendőrségnek szóltatok? Én miért nem tudtam erről semmit sem?! - özönlöttek zaklatott kérdései, miután Zayn a történet végére ért.

Liam volt az, aki röviden válaszolt. Nekem ahhoz sem volt türelmem, hogy odafigyeljek. Csak azon járt az eszem, hogy vajon mi lehet Harryvel ebben a pillanatban. Érez-e még fájdalmat, vagy a tudatlanság áldott leple alatt békésen fekszik az altató miatt? 

További egy óra idegfeszítő várakozás után megjelent a műtő ajtajában az orvos, mi pedig mindannyian dermedten, lélegzet-visszafojtva meredtünk rá. Harry anyukája hozzá sietett és türelmetlenül várta, hogy az orvos megszólaljon.

- Nagyon sok vért vesztett... - kezdte, bennem pedig a mondat közepén ezernyi érzés és gondolat kavargott egyetlen másodperc töredéke alatt. Ha nem sikerült, ha nem tudták Harryt megmenteni, én esküszöm levetem magam egy szikláról vagy a vonat elé ugrok. Hogyan éljek majd tovább azzal a tudattal, hogy az egyik legjobb barátomat megölték? Hogyan tudnak az emberek tovább lépni, ha ilyen történik velük? Miért ilyen kegyetlen ez a világ? Miért mindig a jókkal történnek rossz dolgok? Miért nem lehet mindenki boldog? Harry most miért nem ülhet itt mellettem?

- ...de a műtét sikeres volt - fejezte be végül az orvos.

Miközben a többiek ujjongva és nevetve ugrottak fel helyükről, én hosszú másodpercekig még mozdulatlanul ültem székemen és próbáltam felfogni, hogy sikerült.

Liam veregette meg a hátam és magához húzott, hogy megöleljen.

- Sikerült, Niall! Harry rendbe fog jönni! - mondta izgatottan.

Közben Harry anyukája újra felzokogott, de ezúttal örömében. Miután a fiát áttolták egy kórterembe, ő ment be elsőnek hozzá. Persze Harry még nem volt ébren, mégis jó érzéssel töltött el minket csupán az, hogy nézhettük, ahogy látszólag békésen alszik.

Ahogy teltek a napok, Harry állapota egyre c
javult. Habár még mindig nem hagyhatta el a kórházat, már sokkal jobb hangulatban volt és a sebe is szépen gyógyult. Az orvos tanácsa szerint még nem ülhetett fel, ami igazán bosszantotta őt. Az egyik estén, amikor én voltam bent nála Liammel, felvetettem neki azt az ötletem, miszerint menjünk Amerikába miután teljesen felépült. Megkönnyebbülten fogadtam, amikor rábólintott, aztán felálltam és az ajtóhoz indultam.

- Hová mész? - kérdezte Harry.

- Muszáj vennem egy kis nasit. Ti kértek valamit?

- Egy cappuccino jól esne - mondta Liam, Harry pedig a fejét rázta.

- Még mindig benne van a tárcájában az a kép Justin Bieberről? - fordult Liamhez, én pedig visszanéztem az ajtóból.

- Hallottam! És igen, benne van még. Rólatok is! - válaszoltam elvörösödve.

- Tudom, hogy ha választani kellene akkor a mi képünket vennéd ki belőle hamarabb - nevetett hasára tapasztott kézzel Harry.

- Tudod mit, Harry Edward Styles?

Kérdő tekintettel nézett rám göndör tincsei mögül.

- Kapd be! - azzal mosolyogva kiléptem a kórteremből és becsuktam magam mögött az ajtót.

Mikor visszaértem tele pakolt kézzel, Harry várakozva nézett rám az ágyban fekve.

- Mi van? Te nem kértél semmit! - mondtam széttárt karokkal.

- Azt mondtad, kapjam be... de mikor veszed elő? - pislogott rám huncut mosollyal a szája sarkában. Liam egy újság mögé bújva kuncogott.

- Hát jó, tudod, hogy nem vagyok szégyenlős - szóltam és lepakoltam az ágy szélére a csokikat, chipseket és cukorkákat, Liamnek pedig átnyújtottam a cappuccinoját, hogy aztán kigomboljam a farmeromat. Már a boxeremet akartam lehúzni, amikor Liam nevetve rám szólt:

- Ne, majd inkább akkor folytassátok a perverz kis játékaitokat, amikor én nem leszek itt!

- De mi van, ha azt akarjuk, hogy te az egészet végig nézd? - fordult felé Harry halálosan komoly kifejezéssel az arcán. Liam felháborodást színlelve nézett vissza rá.

- Nem véletlen, hogy te vagy a perverz a bandában!

- Zayn is az, nem? - kérdeztem, miközben felhúztam a nadrágom és ledobtam magam az egyik székre, hogy neki lássak a finomságok elpusztításának.

- Én ezeket a dolgokat már nem igazán tudom követni, de azt biztosra tudom, hogy a Styles egyenlő a perverzzel - mondta Liam.

- Louis volt bent? - fordultam csokit majszolva Harryhez.

- Igen. - hangzott a tömör felelet.

- Akkor ő hozta neked azt a plüss macit? - mutattam a Harry mellett heverő barna macira.

- Nem, azt anya hozta! Még mindig azt hiszi, hogy tizenkettő vagyok.

Csalódottan legyintettem, aztán Harry elnevette magát.

- Nem, tényleg Louis hozta.

- Akkor ismét végig söpört a szerelem felperzselt szíveteken? - kérdezte Liam, mire prüszkölve felnevettem, csokidarabkákkal szórva tele Harry ágyat.

- De gusztustalan vagy! Cseréld le az ágyneműmet! - mondta parancsoló hangon Harry, aztán elnevette magát.

- Auuu, auuu, auuu... ez fájt - sziszegett a hasát fogva.

- Azért még megvan mind a négy mellbimbód, ugye? - nézett rá Liam.

- Köszönik szépen, jól vannak!

Később beesett Zayn is a barátnőjével, Perrievel, aki egy gyümölcsös kosarat is hozott Harrynek.

- Hú, kaphatok a banánból? - kérdeztem felélénkülve.

- Persze - bólintott Harry és felém dobott egyet.

- Szörnyű, ami történt! Hogy vagy? - kérdezte Perrie, miközben leült az ágy szélére.

- Köszönöm, jól - mosolygott Harry.

- Beszélgessetek, én addig veszek kávét. Niall, eljössz velem? - fordult felém Zayn, én pedig bólintottam és felálltam.

- Hova megyünk? A kávé automata nem erre van - csodálkoztam, mikor már a bejárati ajtónál jártunk.

- Elakarok szívni egy szál cigit - magyarázta Zayn és már elő is vett egy dobozzal.

- Louis nem jön ma?

Zayn vállat vont.

- Nem tudom. Biztos benéz majd. Figyelj, beszéltem a menedzserünkkel, hogy szeretnénk elutazni pár napra.

- Mondd, hogy belement!

- Igen, de tényleg csak egy pár napra. Azzal pedig nem leszünk előrébb, ha csak a rendőrség el nem kapja azt az elmebeteget a távollétünkben, ami valljuk be valószínűtlen - mondta Zayn.

- Nem baj, akkor is elmegyünk. Muszáj, mert itt már egy percre sem érezhetjük magunkat biztonságban.

Miközben beszéltem, Zayn lassan kifújta száján át a cigaretta füstjét és gondterhelt arccal rám nézett.

- Ezzel is csak az időt húzzuk, de nem fog megoldódni semmi. Én nem fogom megvárni, hogy az egyikünk meghaljon! Ha senki sem képes segíteni nekünk, majd mi véget vetünk ennek!

- Mire gondolsz? - néztem rá kíváncsian.

- Csapdát állítunk neki, aztán esküszöm kinyírom!

- De nem egyedül van. Hiába ölnénk meg, jönne helyette egy másik. Az a csaj a főnök , legalábbis én úgy vettem le, amikor fogságban voltam. Őt kellene elkapnunk.

- Jó. Legyen akkor az, hogy elutazunk Amerikába és ott mindent alaposan megtervezünk. Rendben?

Bólintottam, Zayn pedig beoltotta a csikket és visszamentünk Harryékhez.

Mikor már mindenki elment, leültem Harry ágya mellé és komoly arccal ránéztem.

- Figyelj, tudom hogy már százszor elmondtad, de elmondanád újra, hogy pontosan mi történt, amikor megtámadtak?

Harry megadóan sóhajtott.

- Úgy döntöttem, hogy mégsem megyek el anyáékhoz, úgyhogy hazamentem. Aztán folyamatosan olyan érzésem volt, hogy valaki figyel úgyhogy elmentem, hogy vegyek valami kaját, mire hazaértek. Amikor visszaértem és kiszálltam az autóból, hirtelen szemben találtam magam azzal az őrült kapucnissal. Pislogni sem volt időm és máris éreztem, ahogy belém fúródik az a kibaszott nagy kés. Aztán valamilyen oknál fogva hátat fordított nekem és elment, én pedig felbotorkáltam a lakásba... - fejezte be csendesen.

- Ahol minden fel volt túrva, tehát először ott is keresett minket, miután elmentél a boltba. Mellesleg nem is hoztál semmilyen kaját - jegyeztem meg bosszúsan.

- A kaja kocsiban maradt. Bocs, hogy leszúrtak és nem cipeltem fel magammal a szatyrokat! - nézett rám felháborodva Harry.

- Csak vicceltem, nyugi!

- Nagyon vicces kedvedben vagy ma - szólt egy megrovó pillantás kíséretében.

- Csak is azért, mert próbállak egész nap felvidítani, te göndör hajú majom!

- Te meg egy ír manó vagy!

Ismét prüszkölve nevettem fel.

Jó este volt. Sokat beszélgettünk és nevetgéltünk, amíg Harry el nem aludt én pedig ott maradtam, hogy vigyázzak rá. Bár olyan ijesztő lehetek körülbelül, mint egy bébi pingvin, de akkor is védelmezni fogom az utolsó pillanatig azokat, akiket szeretek.

Hajnali három körül már nagyon nehéz volt nyitva tartanom a szemeim. Jól esett volna egy kávé, de nem mertem magára hagyni Harryt, amíg elmegyek az automatához. Ő már mélyen aludt, miközben a maciját szorongatta. Ezt meg kell örökítenem, gondoltam. Gyorsan elővettem a telefonom, hogy csináljak róla egy fotót.

Miután Harryt kiengedték a kórházból és már képes volt járni, mind az öten összepakoltunk és beszálltunk az autóba, ami elvitt minket a reptérre. Ott már várt ránk a banda számára fenntartott magángép. Életünkben először örültünk annak, hogy elhagyjuk az országot. Felszállás előtt vidám hangulat uralkodott a repülőn. Kényelembe helyeztem magam, betakaróztam és elővettem egy zacskó chipset. Felemelő érzés volt annak a tudata, hogy végre félelem nélkül, felszabadultan tölthetünk egy kis időt. Harry és Zayn videojátékokkal játszott, Liam elővett egy könyvet, Lou pedig hozzám hasonlóan betakarózott és a fülébe nyomta a headsettet.

Minden simán ment, amíg észre nem vettük, hogy a gép ereszkedni kezd.

- Még nem érhettünk oda, túl korán van - konstatálta Liam.

Kinéztem az ablakon és csak vizet láttam magunk alatt.

- Le fogunk zuhanni! - kiáltottam fel riadtan.

- Benézek a pilótához - szólt Zayn és felállt. Azonban hiába dörömbölt a pilótafülke ajtaján, az zárva volt és nem szólt ki rajta senki.

- Megfogunk halni, nem hiszem el! - pánikolt Louis.

- Figyeljetek, kapaszkodjatok mindannyian! Próbáljatok meg úgy helyezkedni, hogy valamennyire védve legyetek! - mondta Liam.

- Ki fogjuk törni a nyakunkat! - teljesen kétségbeestem.

Az ablakon kinézve ekkor egy kisebb szigetet pillantottam meg, afelé közeledtünk szélsebesen.

A repülő hatalmas robajjal és erővel csapódott be, hosszan szántotta fel a földet és csavarta maga alá a fákat. Ekkor megcsúszott a kezem és elengedtem az ülést, amibe kapaszkodtam. Végig repültem a repülő hosszában, majd bevertem a fejem és elvesztettem az eszméletem.

A következő emlékem az volt, hogy Liam néz rám húsz centi távolságból. Az arca csupa vér volt.

- Jól vagy? - kérdezte aggódva.

- Voltam már jobban is - feleltem a fejemet dörzsölve. - És te?

- Megvagyok.

- És a többiek? - az aggodalom úgy áradt szét a testemben mint egy gyorsan ható méreg. Felültem, hogy körülnézzek.

Már nem a repülőn voltam, hanem a roncsok mellett feküdtem a földön. Zayn épp egy méterrel távolabb tápászkodott el, de végül elhagyta az ereje és visszahanyatlott a földre.

- Hé! - Liam oda rohant hozzá, hogy segítsen neki. Közben én is megpróbáltam lábra állni. Láttam, ahogy Louis ott kuporog Harry mellett, aki a földön hevert.

- Jól vagytok? - kérdeztem, miközben sántítva feléjük indultam.

- Azon kívül, hogy szerintem kiment a bokám, igen. Harrynek viszont felszakadt a sebe.

- Jézusom, mennyire komoly?

- Nem vészes, de azért eléggé fáj - motyogta Harry.

- Úristen... - szólt elborzadva Liam, mire mindhárman odanéztünk.

A pilótafülke ajtajában állt, és befelé bámult. Oda sántikáltam hozzá, hogy megnézzem, mi történt. 

Hátborzongató volt. Mindenhol vér... az ablakon, a műszerfalon... és ott feküdt ülésében a pilóta átvágott torokkal.