23. Fezejet: Újra a pincében

Az égbolt már feketén sötétlett felettünk, amikor Liammel kiléptünk a mozi bejárati ajtaján és elindultunk a parkoló felé. Csendesen, gondolatainkba merülve lépkedtünk egymás mellett az aszfalton. Vajon tényleg az áll a dolgok mögött, akire gyanakodunk? Valóban az ő hangját hallottuk a telefonban?
Ha igen, akkor elképzelni sem tudtam, miért. Mi az, amiért annyira utál, hogy képes volt kitenni minket annak a sok borzalomnak az utóbbi időben?
A következő gondolatom Harry volt. Hiába hagytam neki több üzenetet is, egyetlen egyre sem válaszolt. Vajon jól van? Vagy szándékosan nem válaszol? Mardosott az aggodalom, hogy talán már nem akar engem... Nem tudom, hogyan bírnám elviselni ezt az egész borzalmat, ha ő nem lenne az enyém.
Elhatároztam, hogy amint lehet, találkozom vele kettesben és megbeszéljük a dolgokat. Először azonban be kellett számolnunk a többieknek újkeletű gyanusítottunkról. Mindketten a sötétbe borult utcát kémleltük, miközben a parkolóban álló kocsimhoz igyekeztünk. Feketébe öltözött, maszkos alakokat ugyan nem láttunk, de egy csapat rajongó sikoltozva megrohamozott minket, mielőtt még beszállhattunk volna. Alázatosan osztogatni kezdtük az autogramokat és modellt álltunk több tucat szelfihez, mielőtt elbúcsúztunk a rajongóktól és bepattantunk az autóba.
- Taposs a gázra, mielőtt megjelennek a paparazzik! - türelmetlenkedett Liam, miközben idegesen jobbra-balra forgatta a fejét.
Nem kellett kétszer mondania. Kikanyarodtam a parkolóból és kigurultunk az útra.
- Írok a többieknek - jelentette Liam és elővette telefonját. A következő pillanatban tanácstalan képpel felém fordult:
- Hol találkozzunk? Nálad nem vagyunk biztonságban, Harryéknél meg tűz volt.
Egy pillanatra eltűnődtem. Mindegy volt, hol találkozunk, mert sehol sem éreztem magam biztonságban.
- Legyen az a hotel, amiről a múltkor beszéltünk.
Liam pötyögni kezdett a telefonján, én pedig jobbra kanyarodtam a következő elágazásnál. Épp egy csendes, panelházakkal beépített környéken haladtunk át. Néhol láttam egy-két kutyáját sétáltató gazdit vagy csapatokba verődő fiatalokat alkohollal felpakolva. Vidáman nevettek és lóbálták kezükben az égő cigarettákat. Minden kép, ami a szemem elé került, túlságosan távolinak tűnt. Bárcsak nekem is az lenne a legnagyobb problémám, hogy milyen alkoholt igyak vagy merre keresgéljünk megfelelő helyszínt a lerészegedéshez. Sokszor hiányzott a normális, átlagos élet, de mégsem lettem volna képes elcserélni rá a sajátomat. Az X-faktor óta gyökerestül megváltozott minden és sosem lehetek elég hálás mindazért, amit a fiúkkal átéltem. Miközben az utat bámultam, teljesen belefeledkeztem a gondolataimba.
Végül Liam nyöszörgésére tértem magamhoz. Falfehérre vált arccal meredtem a nyakához szorított késre, amit egy maszkot viselő alak markolt a hátsó ülésről.
- Mit akarsz? - kérdeztem teljes kétségbeesésemben szinte ordítva.
- Majd megtudod. Fordulj balra, ha nem akarod, hogy átvágjam ennek a balféknek a torkát! - utasított az álarcos mély, érces hangján. Fogalmam sem volt, ki lehet a maszk mögött. Miközben rémülten, verejtékező homlokkal engedelmeskedtem, arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg csak egy újabb felbérelt fószerrel van dolgunk.
Végig követtem az utasításait. Nem beszéltem, nem kérdezősködtem, hiába kergették egymást a megválaszolatlan kérdések a fejemben. Túlságosan féltettem Liamet ahhoz, hogy megszólaljak. Lopva rápillantottam. Reszkető vállakkal meredt maga elé és mozdulni sem mert. Nem hibáztattam, hiszen egy hatalmas kést szegeztek a nyakához.
Időközben kiértünk a külvárosba. Egyre csak ritkultak az épületek. Épp egy elhagyatott, gazzal benőtt házhoz közeledtünk, amikor a maszkos férfi megszólalt:
- Megérkeztünk. Húzódj le! Egyetlen gyanús mozdulat, és beborítalak a kis pajtid vérével!
A bedeszkázott ablakok ijesztően meredtek a semmibe. A csendes, komor alkonyba vont ház úgy nézett ki, mintha egy horrorfilmből bukkant volna fel. Remegett minden végtagom, amikor kikapcsoltam a biztonságiövem és egy újabb parancsra kiszálltam az autóból.
Az álarcos kirángatta Liamet az anyósülésről és karjánál fogva rángatni kezdte a ház felé. A kést még mindig a nyakához tartotta. Mellettük lépkedtem és hiába töprengtem kínlódva, nem támadt egyetlen használható ötletem sem. Tudtam, hogy ha beérünk a házba, még kevesebb esélyünk lesz a szökésre.
Vajon hányan lehetnek odabent? Van ott egyáltalán valaki? Elfuthatnék, hogy segítséget hívjak, de akkor Liam biztosan meghal. Megpróbálhatnám leszerelni az álarcost, de a kése túlságosan közel volt Liamhez. Azonnal, gondolkodás nélkül megölné, ha akár egyetlen rossz mozdulatot tennék. Nem kockáztathatok - gondoltam elkeseredve.

A régi, kopottas festékkel bevont ajtó nyikorogva kinyílt. Mögötte sötétség, pókhálók és dohos szag várt ránk. A ház valószínűleg évtizedek óta üresen állt.

- Le a pincébe! És jól gondoljátok meg, mit csináltok!

A pince ajtajában állva a földbe gyökerezett a lábam. Túlságosan ismerős volt minden. A semmibe süllyedő lépcsősor, a félhomály, az enyészet bűze. Biztos voltam abban, hogy már jártam itt.

Az álarcos megbökött hátulról és intett, hogy igyekezzek. Erőt vettem magamon és lassan elindultam a lépcsőn. Hallottam, ahogy Liam a hátam mögött szipog, de nem mertem megfordulni. A lépcső aljánál aztán szétnéztem. A falon mindenféle, kínzásra alkalmas eszköz sorakozott, a sarokban pedig egy vasketrec állt. Nekem már volt részem a belsejébe kerülni. Itt raboskodtam néhány órát, amikor legutóbb idecsaltak és megkínoztak. A rosszullét környékezett. Soha nem akartam újra látni ezt a helyet. Képtelen voltam türtőztetni magam. A combomra támaszkodva lehajoltam és a koszos, patkánycsontvázakkal borított betonra hánytam.

- Befelé! - ordított rám az álarcos.

Szavait egy erős lökéssel nyomatékosította. Előrebuktam és a csontvázakra tenyereltem. Kapkodva feltápászkodtam és kétségbeesetten, rimánkodva a Liam nyakához szegezett késre meredtem.

- Könyörgöm, ne kelljen még egyszer bemennem oda!

- Három másodperc, és a barátod meghal, ha nem mozdulsz meg! - reccsent rám türelmetlenül a maszkos.

Kínlódva a könnyes szemű Liamre pillantottam, aztán megadtam magam és bemásztam a ketrec ajtaján. Az azonnal bezárult mögöttem. Ijedten bámultam ki a rácsok között.

- Azt hittem, Liam is jön velem!

- Vele kezdjük. Te vagy a fontosabb, te majd később kerülsz sorra. Majd a végén. Azt mondták, addig is elszórakozhatok ezzel a barnával. Azt az utasítást kaptam, hogy bármit csinálhatok vele, csak még ne öljem meg...

A fekete ruhás férfi ördögi kacajt hallatott. Hátraszegett fejjel nevetett, majd magához húzta a reszkető Liamet és hörögve a nyakához hajolt.

- Mindig is te voltál a kedvencem!

- Ne érjen hozzá! Engedje el! - üvöltöttem dühösen rángatva a ketrec rácsait.

- Különben mi lesz? - vihogott az álarcos, miközben finomnak egyáltalán nem nevezhető mozdulattal a pince közepén álló vasasztalhoz rángatta Liamet.

- Feküdj rá!

- Nem! - csattant fel tiltakozva Liam. Az ajtó felé rohant, de néhány lépés után már nyakon is csípte elrablónk. A hajánál fogva megragadta és a pince falához csapta őt. Liam eszméletlenül rogyott össze a fal tövében.

A fekete ruhás felnyalábolta őt és a vállára vette, hogy visszavigye az asztalhoz. Lefektette rá és odaszíjazta a kezeit és lábait is.

- Kérem, engedje el! Itt vagyok én, engem kínozzon meg! Őt hagyja békén... könyörgöm! - rimánkodtam arcomon végigcsorduló könnyekkel, de hiába.

Az elrablónk a falhoz lépett és némi mozdulatlan tanakodás után levett róla egy csavarhúzót.

- Mit akar azzal?

Nem érkezett válasz. Helyette a csavarhúzóval a kezében az asztal mellé lépett, aztán egy hirtelen, erőteljes mozdulattal Liam vállába döfte. Sajnos túlságosan későn kaptam el a fejem. Láttam, ahogy a fém egészen belefúródik Liam húsába, mire ő felpattanó szemekkel magához tér és felordít a fájdalomtól.

- Nyugi, lesz ez még rosszabb! - mondta elégedetten az álarcos.

Liam kétségbeesetten rángatta az őt fogva tartó szíjakat, eredménytelenül. Egy idő után feladta és fáradtan az asztal hideg fémlapjára hajtotta fejét. A csavarhúzó helyén tátongó sebből megállíthatatlanul buggyant elő a bíborszínű vér.

Hiába rángattam a rácsokat, hiába üvöltöttem, hiába rúgkapáltam, teljesen tehetetlen voltam. Mindketten itt fogunk meghalni.